Saját filmünk nem mindig szól rólunk – Csibi Magor, a WWF Románia korábbi vezetője természetvédelemről, Dél-Koreáról, terveiről

Miután egy évig vállalt szerepet a Természetvédelmi Világalap (World Wide Fund for Nature – WWF) dél-koreai szervezetében, hazatért Romániába Csibi Magor, aki korábban hét évig vezette a WWF romániai kirendeltségét. Sikerekről, kudarcokról és a hogyan továbbról beszélgettünk.

– Nyolc év „pandamaci” után bejelentette, hogy nem vállal többé szerepet a Természetvédelmi Világalap szervezetében. Említette korábban egy interjúban gyermekkorunk bélyeggyűjteményeit, amelyen keresztül először találkozott a környezetvédelmi világszervezettel. Hogyan találta meg a WWF, s milyen volt testközelbe kerülni egy ekkora világszervezettel?

– A szervezettel való az első találkozásom, amikor „felfedeztem” a pandát gyerekkoromban, szülővárosomhoz kötődik, akárcsak a WWF-hez való kerülésem is. Egy szép napon felhívott Potozky László, akit amúgy is nagyon tiszteltem, és megkérdezte, hogy érdekelne-e a WWF igazgatói posztja, mivel egy ideje üresen áll. Ő ajánlott be, rövid időn belül találkoztam a regionális vezetőséggel, és meg is állapodtunk. László végig fontos figura maradt számomra, mivel rengetegszer konzultáltam vele, amikor nehéz döntéseket kellett meghoznom, és ma is jó barátok vagyunk.

Természetesen egy nagy világszervezet részének lenni rengeteg előnnyel jár, ugyanakkor megvannak a hátrányai is. Rengeteg országban, rengeteg irodában nagyon sok szakemberünk van, úgyhogy azokban a helyzetekben, amikor nem voltunk biztosak, hogy mit és hogyan tegyünk, mindig volt akitől tanácsot kérni, ugyanakkor rengeteget tanultunk egymástól. Másrészt, mivel mind egy hálózat részei vagyunk, néha nem lehet százszázalékosan helyi szempontból megközelíteni a dolgokat, így tiszteletben kell tartani a nemzetközi vagy más országokbeli véleményeket is. Hisz ha valahol baj van, akkor általában mindenhol baj lesz, úgyhogy hihetetlenül fontos, hogy végig, minden kijelentést érvekkel kell alátámasztani.

– Rögtön kiderült, hogy nem egy „Micimackóba” csöppent bele, hanem az egyáltalán nem túl vidám valóságba, legyen szó a szűz erdők vagy nagyvadak védelméről, a fakivágásokról, a természetvédelmi övezetekben a törpe vízi erőművek által elkövetett pusztításokról. Mesélne erről?

– Alapjában véve a WWF-es élmény pozitív élményként marad meg bennem. Rengeteg sikerünk volt annak ellenére, hogy sokszor nagyon nagy érdekek ellen kellett kiállni, legyen az politikai vagy gazdasági. Senki nem beszélt szűz erdőkről 2009 előtt, azóta mar saját törvényük van. Megállítottuk a törpe vízi erőművek fejlesztését a természetvédelmi területeken, és rövid ideig úgy tűnt, hogy a trófeavadászatot is meg tudjuk állítani. Emellett kisebb kezdeményezések is sikerrel jártak, mint például a vadállatok cirkuszban való szerepeltetésének megtiltása.

A sok siker mellett a legrosszabb szájízt a vadászathoz kötődő viták hagyták. Soha nem tudtam volna eddig elképzelni, hogy egy társadalmilag ennyire kevés embert érintő kérdés milyen hatalmas ellenállást képes mozgósítani. És amikor ellenállásról beszélek, nem a közéletre gondolok, hanem azokra az érdekcsoportokra, amelyek ezen kis „iparág” mögött állnak, ebből profitálnak, és akik annak érdekében, hogy még egy ideig hasznot húzhassanak, képesek az ember-vadállat kapcsolatot annyira apokaliptikusan lefesteni, hogy ezzel döntő módon hozzájárulhatnak a fajok hosszú távú eltűnéséhez.

– Látványos és pozitív kicsengésű történet viszont, hogy bölényeket telepítettek vissza Romániába, úgy tűnik, sikerrel.

– Az első bölény kiengedése volt az a pozitív élmény, amely először csalt könnyeket a szemembe a WWF-ben, soha nem fogom elfelejteni, amit akkor éreztem. A projekt hatalmas, és meg mindig az elején járunk.

Ahhoz, hogy sikerként könyvelhessük el, nem csak az kell, hogy pár száz év múlva bölények éljenek a szabadban, hanem az is, hogy ezt a rég eltűnt fajt a helyi közösségek elfogadják, és sikeresen együtt éljenek vele.

Remélem, az utánunk következő generációk számára ismét természetes lesz a bölény jelenléte a természetben legalább annyira, mint a különböző háziállatoké a legelőkön.

– Mik voltak amúgy a legnagyobb kihívások, amelyekkel a WWF Románia vezetőjeként szembesült? És mit tart legnagyobb sikerének, illetve kudarcának?

– A legnagyobb kihívás nagyon napfüggő. Szinte hetente jelent meg egy újabb nagy kihívás, mivel olyan országban élünk, amelyben szinte mindennap új ötlete támad a befolyásos embernek arra vonatkozóan, hogy miként lehet a természetből gyorsan pénzt csinálni. Ezekből a kihívásokból sokat a nyilvánosság elé kellett tárni, és a szimpatizánsaink segítségével többségüket meg tudtuk állítani, még mielőtt beindultak volna. A legnagyobb siker egyértelműen a szűz erdők védelme. A törvényi környezet most sem tökéletes vagy teljes, viszont egyértelműen ég és föld a különbség a nyolc évvel ezelőtti és a mai jogi helyzet között.

A legnagyobb kudarc számomra az, hogy nyolc év után a hazai természetvédelemi civil szféra nem erősödött meg annyira, amennyire azt látni szerettem volna.

Elmondhatjuk, hogy erősebb lett, mint ezelőtt nyolc évvel, viszont még mindig nagyon messze áll attól, hogy valódi, jelentős társadalmi szereplővé váljon.

– Nagyjából egy évet töltött „pandamacis” színekben a dél-koreai WWF-nél. Mesélne egy kicsit az ottani tapasztalatokról, a mindennapokról, illetve arról, hogy mitől más ott egy környezetvédelmi világszervezetet képviselni?

– A fő különbség az, hogy amíg mi itt még mindig az erdőkért, a vadállatokért és a természetért harcolunk, ők a levegőért. Szöulban egy év alatt legalább 65 napon át olyan magas a légszennyezés mértéke, hogy maszk nélkül ki sem lehet menni az utcára, a lakásokban pedig légtisztító berendezést kell működtetni.

Lehetetlen elmagyarázni, hogy milyen érzés, amikor rájössz, hogy nincsen levegő, és mindennap a mobiltelefonon kell ellenőrizni, hogy ki lehet-e maszk nélkül menni az utcára.

És mindez egy ultramodern, gazdag és társadalmilag fejlett országban. De hiszek abban, hogy ha valaki képes ezt megváltoztatni, akkor a koreai társadalom az, mivel a közösségépítés arrafelé nemcsak üres szlogen, hanem kézzel tapintható, mindennap megtapasztalható. Az ő nemzeti büszkeségük a gazdasági döntésekben, a viselkedésben lelhető fel, nem a féltéglával mellét veregető balkáni kirakatnacionalizmusban.

– Mennyire sikerült beilleszkedni egy ennyire eltérő kultúrába?

– Hihetetlenül nehéz egy teljesen idegen kultúrába beilleszkedni, főleg vezetői pozícióban, viszont ha sikerül az első pár hónapnyi alkalmazkodási időt sikerrel átvészelni, rengeteget lehet tanulni és fejlődni. Ami a legfurcsább volt ott számomra, hogy társadalmi szinten a lopás fogalma ismeretlen. Kétszer láttam olyat, hogy valaki pénztárcát talált, benne jelentős összeggel s időt és energiát nem spórolva visszajuttatta a tulajdonoshoz. Én személyesen többször felejtettem a telefonom vagy a bankkártyám étteremben vagy kávézóban, viszont meg sem fordult a fejemben, hogy előfordulhat, hogy nem kapom vissza. A biciklimen zár sem volt, úgy közlekedtem vele egy éven keresztül.