Megszállottság nélkül nincs irodalmár – Borcsa János irodalomtörténész, kritikus pályájáról, hitvallásáról, friss elismeréséről

Változatos, színes és egyáltalán nem unalmas „domborzati” formákat mutat a kortárs erdélyi irodalom „térképe” – mutatott rá a Krónikának adott interjúban Borcsa János irodalomtörténész, kritikus.

– A magyarságért vállalt hivatása és a közösségért kifejtett tevékenysége elismeréseként szeptember közepén rangos magyar állami kitüntetést vehetett át Csíkszeredában. A Magyar Arany Érdemkeresztet irodalomkritikusként, irodalomtörténészként, az Ambrózia Kiadó alapító vezetőjeként kapta. Miként értékeli az elismerést?

– Azt mondhatom, olyan célokat szoktam magam elé kitűzni, amelyeket általában elérhetőnek és megvalósíthatónak tartok. Valamilyen belső hangra hallgatva tudok dönteni efelől, s ugyancsak belső erőforrásaimra alapozva törekszem is arra, hogy ezek teljesüljenek. Különben korszerűtlen vagyok, hallgatok a régi bölcsességre, arra, hogy aki sokat markol, keveset fog... Középiskolásként sem halmoztam fel tervek és alternatívák sokaságát, hanem egyetlen célt követtem két-három éven keresztül. Igaz, naponta tettem azért, hogy bejussak a kolozsvári bölcsészkarra. Első, sikeres felvételim után meg is kérdezte egyszer séta közben édesanyám: mi lett volna, ha nem jutsz be a magyar szakra? Kérdése váratlanul ért, de azért határozottan mondtam ki, hogy hát én azon nem gondolkoztam, illetve hogy arra az esetre nem is gondoltam...

Ma is azt tartom, naponta tenni kell azért, hogy célba érjen az ember. Persze nem képzelem magam vágtázónak, nem szoktam száguldani, hogy mindenáron elsőnek érjek célba, hogy díjazzanak, meg hogy jutalomköröket szaladhassak utána, inkább magát a „futamot” tartom fontosnak a magam számára.

Erre készülök hát nap mint nap, s ha ebben helyt tudok állni, elégedett vagyok, illetve jó érzés tölt el. Nyugodtan alszom. Nyilván, ha teljesítményem díjat, kitüntetést érdemel, s azt meg is kapom, őszintén tudok örülni neki. Együtt a családdal. Szakmai szervezet ajánlására kaptam minap ezt a rangos állami kitüntetést. Az meg külön is biztató számomra, hogy mind kritikusi és irodalomtörténészi munkámat, mind pedig egy kistérségben, bölcsőhelyemen vállalt mintegy húszéves könyvkiadói tevékenységemet figyelembe véve tüntetett ki az anyaország legfelsőbb vezetése. Abban erősít meg, hogy jó utat választottam, s hogy ezen járjak továbbra is...

– A díj a Kárpát-medencei magyar kultúra feltérképezését és népszerűsítését szolgáló publikációs tevékenységének elismerése. Ha ki kellene választania sokrétű tevékenységéből egy szeletet, mi az, ami a legelégedettebbé teszi? Tudna választani?

– Irodalomkritikai tevékenységemet közel negyven évvel ezelőtt kezdtem, s a szakma legjelesebb művelői részéről kaptam igen elismerő véleményt és méltatást, Cs. Gyimesi Évától és Egyed Pétertől már első kötetem megjelenésekor, 1984–85-ben, Láng Gusztávtól mintegy másfél évtizeddel ezelőtt, mondjam azt, a pálya derekán, s néhány éve a fiatalabb pályatársak, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztői díjaztak. Irodalomtörténeti munkálkodásomnak többek között egy írói monográfia, illetve monografikus tanulmány lett az eredménye, amelyet a doktori védés keretében Görömbei András akadémikus javaslatára summa cum laude minősítéssel fogadtak el a Babeş–Bolyai Todományegyetemen. Ezt a két dolgot helyezném előtérbe, de úgy, hogy azért a kiadóra és a közíróra se vessen ez árnyékot!

– Meséljen kicsit az irodalommal való szoros kapcsolatáról: hogyan kezdődött, milyen utakon kanyargott, és ha ebből a szövevényes, gazdag kapcsolatból valamit szintén ki kellene emelnie, mi lenne az?

– Kézdiszentléleket, szülőfalumat, gyermek- és iskoláskorom helyszínét nem mondhatom kultúrtájnak, sem szellemi centrumnak, de a könyvnek helye volt családunkban, s volt hozzá az olvasási kedv is. A falusi könyvtár igencsak gazdag kínálattal rendelkezett félszázaddal ezelőtt. Többször elmondtam, apai nagymamám nagy olvasó hírében állt a faluban, állandó látogatója volt a könyvtárnak, aztán később, idős korában én is „szállítottam” neki a magyar és világirodalom elbeszélő műveit. Édesapám kedvelt szerzői között volt Hašek, Tamási, Nyirő, Sütő. A Švejkből könyv nélkül idézett egész passzusokat, óvodáskorú fiának pedig megrendelte az akkor induló Napsugár című gyermekfolyóiratot, s rendszeresen olvasott fel belőle...

Középiskolás diákként magam is próbálkoztam versírással, Kiss Lázár tanár úr, az önképzőkör vezetője még megvitatásra is alkalmasnak találta próbálkozásaimat, az egyetemen viszont már jobban érdekelt a műalkotás mibenléte, a csoda magyarázata, értelmezése.

Mondhatni szükségszerűen történt ez így, minthogy az irodalom történetét Antal Árpádtól, Láng Gusztávtól, „természetrajzát” pedig Rohonyi Zoltántól, Cs. Gyimesi Évától tanulhattam. Tóth Sándor filozófiatörténeti kurzusai ugyancsak magukkal ragadtak... Az így szerzett útravalóval érkeztem vissza szülőfalumba 1976-ban, s a tanári tevékenységgel párhuzamosan folytattam az irodalomkritikai munkát. Írásaimat a Korunk, az Igaz Szó, később az Utunk című irodalmi folyóiratok, valamint az Ifjúmunkás című ifjúsági lap közölte. Az 1980-ban kiadott Ötödik Évszak című antológia (az Igaz Szó kiadása, Marosvásárhely) szerzői között ugyancsak jelen voltam. Első kötetem 1984-ben jelent meg, amelyet a Romániai Írók Szövetsége debütdíjjal jutalmazott, s a napokban hagyta el a nyomdát a tizenegyedik, Örökségem című önálló kötetem, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.

– Az előbb bölcsőhelyként említette szülőföldjét. Miként határozta és határozza meg munkásságát ez a bölcsőhely, tágabb és szűkebb értelemben: Székelyföld, azon belül Kézdiszék?

– Ezúttal egyetlen vonatkozásra térnék ki, éspedig arra, ami a könyvkiadást illeti. Az 1990-es évek közepén ismertem fel a szükségletet, s ugyancsak egy belső hangra hallgatva hoztam létre az Ambrózia Kiadót 1998-ban, hogy olyan munkákat adhassak ki, amelyek vagy szerzőjük révén, vagy tárgyuknál fogva a kézdivásárhelyi kistérséghez kapcsolódnak.

Vallottam s ma is vallom ugyanis, hogy – Kányádit idézve – „be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges.”

A kiadott Ambrózia-könyvek között aztán van falumonográfia, művészet- és kultúrtörténeti album, emlékirat, anekdotagyűjtemény, de politikai helyzetelemzés és verseskönyv is. Mind-mind e kishaza szellemi és kulturális értékeit gyarapítják...

– Az erdélyi irodalom „kortárs klasszikusait” is kutatja, (Bogdán László, Ferenczes István, a szintén most díjazott Ferencz Imre könyveit recenzálja), de saját nemzedéke (például Markó Béla), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Tompa Andrea, László Noémi), és a (leg)fiatalabbak (pl. Bálint Tamás, Muszka Sándor) munkásságát is nyomon követi. Ha eleget lehetne tenni egy szinte teljesíthetetlen kérésnek, pár mondatban hogyan „rajzolná meg” a kortárs erdélyi irodalom „elnagyolt térképét”?

– A felsoroltak mindenike – kiegészítve mondjuk Szilágyi Istvánnal, Bodor Ádámmal, Király Lászlóval, Kenéz Ferenccel, Szőcs Gézával, Kovács András Ferenccel – olyan összetéveszthetetlen világokat teremtett, illetve jó úton halad ilyen lehetséges világok létrehozása irányába, amelyeket olvasóként „bejárnom” nagy élményt jelentett, s így fontosnak tartottam kritikusként bemutatni ezeket a sok-sok szállal Erdélyhez kapcsolódó műveket. Megannyi szál fűzi ezeket a klasszikus és kortárs magyar irodalomhoz, nemkülönben az európai kulturális örökséghez, például a műformák, motívumok, szemléletmód tekintetében. Változatos, színes és egyáltalán nem unalmas „domborzati” formákat mutat ez a „térkép”... S még nem is említettem a legfiatalabbakat, a mostanában indulókat, akikkel például a Helikon „fióklapjában”, a Horváth Előd Benjámin szerkesztette Pavilon 420 oldalain lehet találkozni havonta két alkalommal.

– Egyik írásában úgy vélekedett nemrég, hogy az „erdélyi irodalomkritika esetleges, pár megszállott ember műveli csupán, és ez részint annak tudható be, hogy nincs e műfajnak megfelelő támogatottsága”. Kifejtené bővebben?

– Szerb Antal az Erdélyi Helikon 1930 júniusában meghirdetett, 100 000 lejes díjat biztosító pályázatára írta a Magyar irodalomtörténet című, máig legolvasottabb, mondhatom, helyettesíthetetlen munkáját. Az 1990-től számítható újabb demokratikus időszak alatt elenyésző volt az olyan pályázatoknak, ösztöndíjaknak a száma, amelyek irodalomtörténeti vagy kritikai munkák megírását szorgalmazták és segítették volna. Tudjuk, sikerkönyvek nem az ilyen műfajú könyvek közül kerülnek ki mostanság – mindössze pár száz példányban szokták az ilyeneket kiadni! –, továbbá nem téveszthetjük szem elől, hogy az irodalmi lapok és folyóiratok is „fizikailag” (értsd: anyagilag) bizony „gyengélkednek”, egyesek éppenséggel egyetlen tiszteletpéldányt tudnak „fizetni” a szerzőnek. Száz szónak is egy a vége: megszállottság nélkül nehezen képzelhető el tájainkon olyan irodalmár, aki irodalomkritikusként akar egzisztenciát teremteni a maga számára...