A sikernek egyetemes törvényei vannak – Barabási Albert-László be is bizonyította ezt Kolozsváron
A siker egyetemes törvényeiről szól Barabási Albert-László világhírű hálózatkutató harmadik kötete, A képlet, amelyet csütörtökön Kolozsváron mutattak be a csíkkarcvalvi születésű tudós jelenlétében.
A rendhagyó könyvbemutatót Néda Zoltán, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke nyitotta meg. Köszöntőbeszédét hegedű- és zongorajáték zárta, majd Markó Bálint szólt a jelenlévőkhöz. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektorhelyettese
megilletődve tapasztalta, hogy a tudomány képes ennyi embert összehozni egy helyre, hiszen a BBTE Auditorium Maximum terme színültig megtelt diákokkal, oktatókkal, szakemberekkel.
„Ez egyfajta tisztelgés az előadó személye és a tudomány előtt” – jegyezte meg Markó a Behálózva, illetve a Villanások című nagysikerű könyvek szerzőjére utalva.
A könyvbemutatón elhangzott, Barabási terveit a skálafüggetlen hálózatról 1994-ben még saját kollégája, Néda Zoltán is szkeptikusan szemlélte. Visszaemlékezése szerint Barabási már akkor kötődött a BBTE-hez, de az idő tájt még nem örvendett ekkora sikernek, mint most: mindössze tíz diák látogatta az óráit. De az idő neki dolgozott: 1999–2000-re megjelentek azok a tudományos cikkei, amelyeket manapság tízezren hivatkoznak le, vezetik a hivatkozási toplistákat, sőt neve több cikk címében is szerepel – Néda szerint tudományos körökben ez az egyik legnagyobb megtiszteltetés.
Még hosszú út áll Barabási Albert-László előtt, de bizonyítási vágya töretlen. Ahogyan a kilencvenes évek közepén, úgy ma is olyan kutatásokat boncolgat, amelyek elsőre lehetetlennek tűnnek. Ilyen új könyve, A képlet témája is:
eddigi tudományos kutatásaiból – a komplex hálózatok tudományából – kiindulva elkezdte vizsgálni azt is, mitől sikeres valaki, min múlik, hogy valamit sikeresnek vagy sikertelennek ítélünk, mekkora a szerepe mindebben az egyénnek és a közösségnek.
A viccesen csak „sikertudománynak” hívott elmélet alapkérdése az, hogy miként befolyásolja a tudományos háló (amelynek mindannyia részei vagyunk) az egyéniséget – tehát ha valaki csomópont a hálóban, hogyan hat a viselkedésére, a kinézetére, a jövőjére mindaz, hogy hol található a hálóban. Barabási például azt boncolgatta, hogy egy tudományos csoportosulásból (hiszen manapság már inkább ez jellemző, mintsem a Darwin- vagy Einstein-féle egyéni munka) ki fogja megkapni az úttörő munkáért járó Nobel-díjat. Barabási a sikertudomány segítségével képes arra, hogy szinte hiba nélkül kiszámítsa: kinek ítélik oda – akár százhetven kutató közül – a legrangosabb nemzetközi elismerést.
Egy csapatban ugyanis nem az kapja az elismerést, aki a legtöbbet tett érte, hanem, aki amúgy is elismert, akinek a legtöbb kutatása van a témán belül.
Barabási képlete viszont néhányszor tévedett. A 2008-as kémiai Nobel-díj kapcsán például egy minibuszvezetőnek ítélte oda a díjat, de nem véletlenül. Ugyanis ő volt az, aki először klónozta a sejtet. Pontosan tudta, hogy a GFP (Green Fluorescent Protein, a zölden fluoreszkáló fehérjét) jelzőrendszerként működve láthatóvá teszi a sejtek növekedését.
De amikor a tudós az Egyesült Államokban pályázott felismerése kidolgozására, nem kapott rá pénzt. Elkeseredésében otthagyta a munkahelyét, egy másik kutatóközpontban vállalt munkát, de az bezárt, ami oda vezetett, hogy az elmúlt húsz évben buszvezetőként dolgozott. Eltűnt a szakma elől, de, hogy ne legyen hiábavaló eddigi munkája, kutatását hátrahagyta azok számára, akik érdeklődtek utána. Azok számára, akik a Nobel-díjat 2008-ban megkapták érte.
A világhírű kutató számos példát felhoz a siker tudományának megértése érdekében: teniszezőt, úszót, futót, akiknek sikerét és teljesítményét elválasztja egymástól. A siker és a teljesítmény ugyanis két egymástól eltérő fogalom, de fontos megjegyezni, hogy teljesítmény nélkül nem érhető el siker, illetve hiába van meg a teljesítményed – mint ahogyan a 2008-as Nobel-díj esetében is láthattuk –, ha a közösség nem értékeli a munkádat:
– fogalmaz a tudós.
A sportnál egyszerű meghatározni a siker kulcsát, mivel a teljesítmény ismert. De a kutatás megfordítja a történetet, és a sikerből próbálja meghatározni a teljesítményt. Ugyanis például a kutatók esetében tudományos cikkeik publikálása behelyezhető egy síkra, az így kapott grafikonból pedig láthatóvá válik a sikeres tudósok életútja.
Barabási leegyszerűsített képlettel magyarázza ezt: ha a random ötletek számát R-rel jelöljük és ezt beszorozzuk a teljesítménnyel (ami független kortól és karrier státustól, hiszen kreativitásunk nem csökken az évek során), ezt Q-nak nevezi. Akkor megkapjuk az S-t, azaz a sikert.
Szóval minél több ötletünk van – függetlenül attól, hogy az jónak vagy rossznak bizonyul –, annál nagyobb esélyünk van a sikerre, mert az viszont nem meghatározható még, hogy melyik munka lesz a befutó.
Egyelőre erről csak annyit tudunk, hogy a tudományos sikerek behelyezhetőek egy korfüggvénybe, Barabási pedig több kutató életpályáját megvizsgálva arra a következtetésre jutott, amire anno Einstein utalt: „Aki 30 éves koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog”. Ez alól vannak kivételek, de Barabási Albert-László azt állapította meg, hogy a legtöbb kutató a 20-
as, 30-as éveiben ér el tudományos áttörést. A 40-es éveikben már kevesebben robbannak be, majd ez exponenciálisan csökken. Kivételt ez alól azok képeznek, akiknek teljesítménye nem csökken, sőt ellenkezőleg. Hisz egyfajta lottójátékhoz is hasonlítható, hogy mikor ér utol a siker. Egy biztos, minél több esélyt adunk erre, annál biztosabb.
Tőkés Hunor