Egyazon nyelvet beszélő vizuális művészet: a centenárium témájára épülő kortárs művészeti kiállítás tekinthető meg Kolozsváron

Kortárs művészeknek a centenárium témájára készített alkotásai tekinthetők meg a Kolozsvári Magyar Napokon, egészen vasárnapig a Szépművészeti Múzeum pincéjében. A tárlatról a kezdeményező, Márkos Tünde képzőművész beszélt.

Szintén a magyar napokon tartották a Színésznők palotája című beszélgetést, Thália kolozsvári papnői vallottak hivatásukról, a színházi munka kulisszatitkairól.

– mondta el a 100 év pár(huzamos)beszéd kérdéskörre épülő Mimesis kortárs művészeti tárlat kesdeményezője, Márkos Tünde képzőművész, az Origo Egyesület elnöke.

A kiállítást hatodízben szervezték meg a Kolozsvári Magyar Napok keretében, idén, immár harmadik éve a Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeum pincéje ad otthont a festményeknek, fotóknak, installációknak, videóinstallációknak.

A korábbi években az egykori New York szálló leromlott állapotban lévő szobáiban rendezték be alkotásaikat a művészek, de a pince zegzugos terei is különleges helyszínéül szolgálnak a kiállításnak.

Az idei tárlaton 32 alkotó állított ki, a politikai, társadalmi feszültségekről, az etnikumközi csatározásokról, a meddő vitákról és hiábavaló harcokról a kortárs művészet nyelvén beszélnek az alkotók.

A helyenként meghökkentő vizualitással ható, elgondolkodtató, a témához ironikusan, játékosan közelítő fotók, installációk, festmények, tárgyakból összeállított kompozíciók arra ösztönzik a látogatót, hogy kicsit másként lássa a centenárium kérdéskörét. A Nagy-Románia és Nagy-Magyarország térképéből kirajzolódó, egymással farkasszemet néző halak, az egyazon fészekből más-más irányokba tekintő fekete és fehér gólya, a fotókon a különleges térben felsejlő emberi alakok mind-mind egyedi látásmódot tükrözően kezelik a magyar–román párbeszéd, illetve a párbeszéd hiányának témáját.

Márkos Tünde elmondta, a képzőművészek dialógusa kicsit “másképpen” működik, hiszen nincsenek nyelvi korlátok, kötöttségek, a párbeszéd a művészek közt mindig megvan, hiszen erről szól, úgymond “egy nyelven beszél” a vizuális művészet.

– mondta Márkos Tünde. Arra is kitért, a Mimesis-projektnek a kezdetekkor a Kolozsvári Magyar Napok adták meg a keretet: először a Continental, vagyis a volt New York szálló tereit lakták be a tárlatok. A jelenlegi helyszín, a pince is alternatív, izgalmas térnek bizonyul, akárcsak az egykori szálloda, és a művészek ki is használják a tér adottságait. Azok az alkotók, akik a megadott témára válaszoltak, és nem korábbi műveiket hozták el a tárlatra, a pincejáratok terét is bekomponálták alkotásukba” – mondta Márkos Tünde.

Hozzátette, a kiállító művészek legnagyobb része nagyon komolyan veszi az évről-évre megrendezett Mimesis-kiállításokat, úgymond válaszolnak az adott témára, egyre inkább kihasználják a művészek a teret, és mintha a pince is egyre barátságosabban “viszionyulna” az alkotásokhoz. A kiállítás a magyar napok idején, vasárnapig naponta 10 és 17 óra között látogatható.

„Nem a jelmez teszi a színészt, egy belső út végigjárása a fontos a karakter létrejöttéhez” – hangzott el a Színésznők palotája című tegnapi beszélgetésen, amelyen kolozsvári színésznők vallottak munkájukról, annak kulisszatitkairól.

A szövegkönyvek kidíszítéséről, a szórakoztató próbafolyamatokról és a külföldi rendezőkkel való munkáról is megosztották gondolataikat Thália papnői, akik a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szervezett esemény vendégei voltak.

Egyed Emese egyetemi tanár elöljáróban elmondta, azért választották a szokatlan helyszínt, a bölcsészkar épülét, mivel szerette volna az épület szépségét bemutatni. Az árnyas kertben található pavilonban az érdeklődők szemtől szemben hallgathatták Albert Júlia, Kántor Melinda, Rekita Rozália, Kicsid Gizella, Pethő Anikó színésznőt, valamint Bartha Katalin Ágnes színháztörténészt.

A külföldi rendezőkkel való együttműködésről Pethő Anikó elmondta, bár sokszor nem könnyű velük dolgozni, de a nyelvi akadályok áthidalhatók, mivel mindkét nyelven megvan a szövegkönyv. Kántor Melinda úgy vélekedett, ha a rendező nem tud magyarul, annak lehetnek hátrányai is, hiszen így nem tudja mindig kijavítani, ha valaki rosszul hangsúlyoz. Sokat használt, és különböző instrukciókkal vagy vicces rajzokkal ellátott szövegkönyveket foghattak kezükbe az érdeklődők, és az is kiderült, hogy a meghívottak közül többen akadnak, akik legalább kétszázszor eljátszottak egy-egy szerepet, több évtizeden keresztül.

Ezek után felmerült a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e játszani egy szerepet több éven keresztül, anélkül, hogy valaki idegösszeroppanást kapjon.

Erre mindenki egyöntetűen azt válaszolta, hogy igenis lehet, mivel mindegyik előadás valami újat tud hozni a színészeknek és a közönségnek egyaránt.

A színésznők saját határaik feszegetéséről is vallottak, Albert Júlia elmondta, nem egyszer választották az érzéki nő szerepkörébe, miközben fiatalkorában nem rendelkezett teltebb idomokkal. Ebben az esetben például a jelmez sem tudott segíteni, hanem belső felkészülésre volt szükség a szerephez. Kántor Melinda is megpróbálkozott hegedülni vagy mandolinon játszani, mindezt egy szerep kedvéért.

A kötetlen beszélgetés végén a színésznők a színházi közönséget próbálták jellemezni, mint kiderült, bizony léteznek nézők, akik csupán udvariasságból tapsolnak, akik „paradicsommal dobálóznak”, de olyanok is, akik egy előadás utáni katarzis közepette csak mozdulatlanul nézik a színpadot.