A 22-es csapdájában: albérlet vs. saját otthon

Szám szerint nálunk a lakosság 96 százaléka saját ingatlanban lakott 2016-ban, míg Németországban ez az arány alig 52 százalékos volt. A hitelellenesek azzal érvelnek, hogy az albérlet mellett még akár pénz is maradhat utazásokra, ha meg már szűk a tér a család gyarapodása miatt, vagy javulnak a család anyagi körülményei, bármikor odébb lehet állni, és át lehet költözni egy megfelelőbb albérletbe.

Egyelőre azonban úgy tűnik, nem vagyunk erre felkészülve. Annyira nincs kultúrája az albérletnek, hogy ha valaki az egyetem befejezése után még mindig más lakásában él ahelyett, hogy saját otthont vásárolna, furcsán néznek rá, és lesajnálják. Persze ettől függetlenül egyre szélesebb azok köre, akik mégis inkább ezt a megoldást választják, de nem csak a lesajnálás miatt nincs könnyű dolguk.

Nem sokkal a felmérés közzététele után találkoztam egy albérletben élő ismerőssel, aki elpanaszolta, bár hosszú távra terveztek, három év után a tulajdonos úgy döntött, eladja a lakást. Elővásárlási joguk lehet, de az összeg, amit kér, horribilis, lényegesen magasabb a piaci árnál. Pedig akár be is adnák a derekukat, a valós áron megvennék. Hogy a tulajdonos ezen az áron el tudja-e adni, csak találgatni tudjuk, de az albérlő biztosan úgy hajtja minden este „nyugalomra” a fejét, hogy közben arra gondol, akár holnap is jöhet valaki, aki kész kifizetni a vételárat.

Mélységes együttérzéssel mondom ezt, hiszen jó párszor átéltem hasonlót. Emlékszem, amikor néhány évvel az egyetem elvégzése után úgy tudtam meg, hogy eladó a ház, amiben lakom, hogy egy ismerős éppen albérletet keresett, s mivel sokszor járt már nálam, felismerte az internetes ingatlanportálra feltöltött fényképen a lakást, még a krónikás bögre is ott virított a pulton. Mint kiderült, amíg én dolgoztam, saját kulccsal mentek be az ingatlanügynökkel lefotózni a házat. Persze nem tudták eladni, ők is horribilis árat kértek.

Aztán egy másik lakás bérlésekor már kikötöttük, hosszú távra tervezünk, szóljanak, ha időközben el akarnák adni. Azt mondták, szólnak, de pár év múlva, az ingatlanpiaci viszonyokat látva mégis úgy döntöttek, hoznak egy ingatlanügynököt, aki felméri, lefotózza, és megpróbálja eladni. Ezúttal sem jött egyetlen érdeklődő sem, de épp elég volt ahhoz, hogy elegünk legyen. Ráadásul az Első otthon program keretében az albérletnél alig nagyobb összegből egy több mint kétszer nagyobb lakást vásárolhattunk.

Így megy ez. Beszélhetünk arról, hogy röghöz kötöttek vagyunk, és mindenki ott keres munkát, ahol a lakása van. Ám ha ez nem is mindig így alakul, aki nem akar „sátoros” életmódot, albérletről albérletre vándorolva, hiába szárnyal a bankközi kamatláb, a ROBOR, ma is bevállalja a kockázatot. Hogy jó-e ez, vagy sem, eltérő megítélés alá esik. Ha valaki házba fektet be, előfordulhat, hogy jól jár, hisz a telek mindig megmarad.

Egy 30-40 éves társasházi lakásra jelzáloghitelt felvenni 30 évre már előfordulhat, hogy kockázatos. De az új építésűek sem jelentenek életbiztosítást, elég, ha a híradásokat követjük, s látjuk/halljuk, hogy miként zuhant valaki a fürdőkáddal együtt az alsó szomszédhoz, vagy „jobb” esetben a kilátást, amibe szerelmes lett, időközben eltakarta egy másik társasház. Egyre több jel utal viszont arra, hogy a fiatalok a birtoklás helyett nálunk is az élményt választják. Ki tudja, a piac is követni fogja-e a trendeket.

De egyelőre mindannyian a 22-es csapdájában vagyunk: az is, aki az albérletet választja, és az is, aki rémülten lesi a ROBOR alakulását.