Rostás Szabolcs 2018. július 16., 10:53

Centenárium és egyoldalúság

A legtöbb kérdés annak kapcsán merült fel, hogy egyáltalán kell-e, indokolt-e a hangját hallatnia az erdélyi, romániai magyarságnak egy olyan történelmi pillanat évfordulóján, amely megpecsételte az anyaországától elszakított, idegen hatalom uralma alá került közösség sorsát. Ugyan mit mondhatnának ennek a közösségnek a tagjai ennyi idő elteltével a nemzeti tragédia fölötti fájdalmon, valamint az amiatt érzett hálán kívül, hogy száz esztendő megpróbáltatásai, az ezerarcú asszimilációs törekvés ellenére képes volt megmaradni szülőföldjén? Egyáltalán lehet-e párbeszédet folytatni a témában azzal a többséggel, amely ünnepként, nemzeti kiteljesedésként tekint 1918. december elsejére, a gyulafehérvári nagygyűlésre, az ott kimondott egyesülésre?

Néhány kérdésre időközben már megkaptuk a választ. Például arra, hogy nem volt a legjobb ötlet úgy nekifutni ennek a programsorozatnak, az RMDSZ elnöke előrebocsátotta: december elseje, Nagy-Románia létrejötte, Erdély elvesztése nem ünnep az erdélyi magyarok számára, ezért nem is fogják megünnepelni. De, természetesen ezt is ki kell mondani, valahányszor megköveteli a miheztartás, de nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb intró a magunkat a románság előtt bemutató projekt keretében. És valószínűleg azzal se lehet elérni a kívánt hatást, ha fotómontázzsal azt bizonygatjuk: magyarok nélkül például Kolozsvár sem lenne egyéb, mint egy lepusztult, lepukkant lakótelepi betondzsungel. Főleg akkor nem, ha a kimondott cél többek között annak felmutatása a többségi társadalom számára, hogy az erdélyi magyarság értékalkotó közösségként mit tett le a román állam asztalára.

Természetesen egyértelművé kell tenni a román állam, a többségi lakosság számára, hogy a magyarság nem akarja elhagyni szülőföldjét, jogaiból pedig nem hajlandó engedni. És persze rettegni, bezárkózni se kell a centenárium évében. A baj ott van, hogy nemigen mutatkozik fogékonyság a párbeszédre a másik oldalról arra a nagy kérdésre, hogy miként látjuk egyenként azt a problémahalmazt, amit Romániának nevezünk, és miként érhetnénk el közösen, hogy valamennyien otthon érezzük magunkat benne.

A román politikum és a társadalom többségét lekötik a napi politikai csatározások, valamint a mindennapok gondjainak nyűge, és se energiája, se indíttatása nincs centenáriumozni. A magyarokkal foglalkozni, barátkozni meg végképp nincs kedve. Ilyen körülmények közepette tényleg az marad, hogy önmagunknak készítünk dokumentumfilmet a kisebbségi létformának megágyazó Trianonról, román egyesülésről, amely amúgy roppant alapos, szakavatott és mindenki számára hasznos munka, csakhogy a megszólalók közül az egyetlen román történész mondanivalóján kívül a románok semmit sem értenek belőle.

Akárcsak a centenáriumnak szentelt honlapból, amelynek nincs román nyelvű változata. Márpedig így még akkor is nehéz megértetni a románokkal, kik vagyunk, mit adtunk a nagy közösbe, és hogy nélkülünk ma kevesebb lenne ez az ország, ha óriási lenne irántunk az érdeklődés.