Történelmi nap Jeruzsálemben

Az már a döntés hónapokkal ezelőtti bejelentésekor sokak számára valószínűnek tűnt, hogy Donald Trump amerikai elnök ezzel a több tízmilliós egyesült államokbeli neoprotestáns, evangéliuminak mondott keresztény szavazótábornak tett gesztust a támogatásért, ők ugyanis a Bibliára hivatkozva kritikátlan támogatói Izraelnek és az izraeli politikának. Az is világos, Washington számára elsődleges fontosságú, hogy stabilan megvethesse a lábát a térségben, ezzel szavatolva befolyását az energiahordozókban gazdag térségben, ehhez pedig nélkülözhetetlen egy elkötelezett szövetséges a régióban.

Ettől eltekintve nehezen elképzelhető, hogy a döntést a nemzetközi jogi, geopolitikai körülmények figyelmen kívül hagyásával, a várható következmények mérlegelése nélkül hozták meg. A jelenlegi washingtoni vezetők a jelek szerint úgy értékelik: az eddig mérsékelt eredményeket hozó izraeli–palesztin tárgyalások folytatásának erőltetése helyett átvágják a gordiuszi csomót, és ezzel a radikális lépéssel ösztönzik a probléma érdemi rendezésére a feleket, illetve késztetik viszonyulásra a világ többi országát, illetve hatalmi tényezőjét.

A lépés bírálói ugyan a palesztin radikalizmus felerősödésével riogatnak, ugyanakkor azt figyelmen kívül hagyják, hogy mindez még nem jelenti automatikusan azt, hogy kizárólag Izrael fővárosának ismerik el Jeruzsálemet. A nagykövetség átköltöztetése nem egyenértékű azzal, hogy nem támogatják a megállapodást arról, hogy a város egyszerre legyen a palesztinok és az izraeliek fővárosa. Inkább impulzus arra, hogy végre szülessen valós, erre vonatkozó megállapodás a szemben álló felek között.

Már csak ezért is elhamarkodott és káros lett volna, ha sikerül az a francia terv, hogy az Európai Unió egységesen ítélje el az amerikai lépést. A túlmozgásos Emmanuel Macron és számos más nyugat-európai uniós vezető már csak ideológiai alapon is szembe kíván szállni Trumppal, ugyanakkor könnyen megtörténhet, hogy döntésük mozgatórugói közt az is ott van, hogy ezzel szerettek volna gesztust tenni az országukban élő, immár több milliósra duzzadt nagyságrendű, bevándorlói háttérrel rendelkező, muzulmán hitű polgárnak. Márpedig az nehezen elfogadható, hogy ilyen belpolitikai okok miatt kötelezzék el az egész EU-t az ügyben.

Vélhetően ezért – meg persze a Washington és Telv-Aviv részéről begyűjthető jó pontokért – is szállt szembe sikerrel ezzel a döntéssel Magyarország, Csehország és Románia. Amelyek következetesek ebben a témában, hiszen Ausztriával kiegészülve az uniós tagállamok közül csupán az ő képviselőjük volt jelen a nagykövetsége költözése alkalmából megtartott izraeli külügyi fogadáson.

Igaz, Bukaresten és Prágán kívül egyikük sem kötelezné el magát a saját nagykövetség elköltöztetése mellett, de az irányvonal egyértelmű: az ügyben az európai polgárok érdekeit, illetve a hagyományos európai érdekeket szem előtt tartva kell állást foglalni. Persze nem kell fejjel rohanni a falnak, hiszen a térségben az Egyesült Államok mellett Oroszország és Törökország is szívesen sütögetné a saját pecsenyéjét – hogy Iránról és Szaúd-Arábiáról ne is beszéljünk, bár utóbbi most Washington és Tel-Aviv oldalán áll, legalábbis ami az Iránnal való szembenállást illeti.

Mindenesetre nehéz nem európai érdeknek tekinteni azt, hogy az egyre kaotikusabb Közel-Keleten legyen egy olyan stabil, erős állam, amely a klasszikus nyugati, európai demokratikus értékeket képviseli, emellett pedig jelentős tapasztalattal rendelkezik az iszlamista radikalizmus és terrorizmus elleni küzdelemben. És amely Európa szövetségese lehet a jövőbeni geopolitikai kihívások leküzdésében.

{K1}