Példaértékű erő – Keresztes Zsolt: egy életem van, és azt szeretem, lábam is egy van, és azt is szeretem

2018. április 28., 15:11

Példaértékűnek tekinthető az élethez való pozitív hozzállása a bélafalvi Keresztes Zsoltnak, aki legyőzte a rákot, jelenleg aktív életet él, egyesületet alapított. A 27 éves háromszéki fiatal a múlt hétvégén szervezett Könyvturi | élőkönyvtáron mesélt a Krónikának.

Fotó: Facebook/Keresztes Zsolt

– Két évvel ezelőtt egy angliai kórházban csontrákkal diagnosztizáltak, melynek következtében térd felett amputálni kellett a bal lábad. Miként reagáltál arra a helyzetre, hogy el fogod veszíteni az egyik végtagod? Hezitáltál a beavatkozáson?

– Nem, mivel ez az opció úgy volt felvetve, mint életmentő műtét. Volt még egy másik lehetőség, viszont az nem volt igazán kényelmes, így ennél maradtam. Látva, hogy manapság már milyen jó protézist tudnak készíteni,

nem volt kérdés, hogy ennél az opciónál maradok – az életem függött tőle.

– A műtét előtt nem kaptál semmilyen kezelést, ami segített volna a gyógyulásban?

– De, kaptam előtte és utána is kemoterápiát. Viszont az nem volt elegendő ahhoz, hogy eltűnjön a daganat, amely már valamilyen szinten rá volt nőve a térdízületre, ezért is kellett a térd fölött amputálni.

– Mennyi idő szükséges egy ilyen hír feldolgozásához, illetve lelkileg fel tudtál készülni arra, ami rád várt?

– Nekem két hónap állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a műtétre. 2016. december 13-án közölték velem a hírt, és 2017 februárjában volt a műtétem. Azt szoktam mondani, hogy ha a helyzetemet egy autóbaleseteshez hasonlítom, akkor nekem szerencsém volt.

A balesetkor lehet, hogy lábak nélkül ébredsz fel a kórházban. Viszont nekem volt időm, hogy felkészítsem magam a lábam elvesztésére. Nem veszteségként könyveltem el, mert tudtam, hogy erre van szükség ahhoz, hogy felépüljek, meggyógyuljak.

– Kevesebbnek érzed magad a műtét óta?

– Nem, nem érzem magam egyáltalán kevesebbnek, sőt valamilyen szempontból többnek. Nem fizikálisan, hanem mentálisan. A kezelések és a műtét során sokat tanultam az életről és ennek értékeléséről.

A legfőbb tanulság pedig, hogy egy életem van, és azt szeretem, lábam is egy van, és azt is szeretem.

– Hogyan éled a mindennapjaidat?

– Mint te vagy bárki más. Reggel ugyanúgy felkelek, intézem a dolgaimat. Amíg kint voltam Angliában, egyedül vásároltam, főztem, edzőterembe jártam, dolgoztam, és visszajártam Londonba felülvizsgálatokra, fizioterápiára. Ilyen szempontból teljesen önálló voltam és vagyok a mai napig. Vannak dolgok, amelyeket tudom, hogy nem leszek képes elvégezni az életben, ezekről le is mondtam.

Nem tűzök ki magam elé olyan célokat, amelyeket nem tudok majd megvalósítani.

– Ki segített a legtöbbet abban, hogy ne omolj össze, lelkileg erős maradj?

– Főként saját magamnak segítettem. Azt meg kell említenem, hogy amikor Angliában az orvos közölte velem, hogy rákos vagyok, azt is megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélni egy pszichológussal. Én pedig megkérdeztem, hogy miért, a pszichológusnak van valami problémája? Nem éreztem úgy, hogy erről valakivel beszélnem kellene. Viszont a barátnőm, a családom és a barátaim végig mellettem álltak, sokszor meglátogattak.

A barátaim azzal a céllal jöttek ki Angliába, hogy feltöltsenek engem energiával, végül úgy mentek haza, hogy ők kaptak egy töltetet.

Mindenképp magamat emelem ki elsőként, hogy én voltam elég erős, viszont egyedül nem tudtam volna végigcsinálni – ez egy csapatmunka volt. Rengeteget köszönhetek annak a sok embernek, aki átsegített az elmúlt időszakon.

– A műtét másnapján már lábra is álltál annak ellenére, hogy ezt az orvosok nem ajánlották. Mi késztetett erre, kinek akartál bizonyítani?

– Elsősorban magamnak akartam bizonyítani. Angliában a páciensnek általában egy hétig kell a kórházban tartózkodnia az amputáció után. Első nap felálltam, második nap már azokat a gyakorlatokat végeztem, amit a műtét után négy napra kellett volna.

A kórházban is csodálkoztak, de mondtam, hogy nem akarok senkivel sem versenyezni, nem akarok bekerülni a könyvekbe, csupán magamnak mutatom meg, hogy mire vagyok képes.

– Az amputációt követően módosultak a céljaid, álmaid?

– Nem, nem volt konkrét célom azelőtt. Voltak alapvető vágyaim, hogy legyen családom, gyerekeim és munkahelyem.

Jelenleg a Másfél láb elnevezésű egyesületünkkel foglalkozom, amely révén segíteni szeretnénk a mozgássérülteknek, beteg gyerekeknek, felnőtteknek.

Az egyesület keretében szeretnék pár nagy tervet is megvalósítani, mint például körbebiciklizni Európát.

– Hogyan tekintesz most az életre, milyen tanácsot adnál a fiataloknak?

– Szeressenek élni, mert csak egy életünk van, és tőlünk függ, hogyan éljük le.

Mindig van valaki nehezebb helyzetben, és ezzel nem arra célzok, hogy a saját életünk a máséhoz kell viszonyítani, hiszen én sem hasonlítottam magam senkihez. Tudatosult bennem, hogy nem létezik olyan probléma, amely egyszer ne oldódna meg – mindez csak a hozzáállásunktól függ. Két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen betegséggel kell szembenéznem, de tudom, hogy aki nehéz helyzetbe kerül, sokkal erősebbé válik.

Tamás Réka