A Költészet Napján – remélem – a T. Olvasót is az érdekli, hogy mi(lyen) a jó vers?
Engem is ez érdekel, immár 30 éve, össze is olvastam mindenfélét, de Kölcsey definíciójánál jobbat még nem találtam:
És kérem a T. Olvasót, hogy ne szaladjon meg mindjárt egy ilyen furcsa mondattól, hanem próbáljuk együttes erővel megérteni, hogy mire gondolhatott Kölcsey Berzsenyi temetésén.
Mert miről van szó? Ha a gondolat teng túl egy versben, akkor – gondolom – intellektuális líráról beszélhetünk; ha meg az érzemény, akkor szentimentális líráról. Ha pedig „csak” harmóniás szavak vannak egy szövegben, akkor valami olyasmit olvashat(t)unk, amivel az utóbbi bő harminc évben halálra untatták a magyar olvasót is.
Mi lenne hát az egyedül üdvözítő út? Őszintén megvallva: fogalmam sincs. Lehet, hogy nincs is ilyen. De az biztos, hogy Kölcsey tudott valamit: a harmóniás szavak–érzés–gondolat szentháromságának együtt kell érvényesülnie egy (jó) versben. Példákat is soroljak?
Az én rémületes kedvencem Arany Kertben című verse. Világos után vagyunk, totális kiábrándulás az emberből. Nem kizárt, hogy túl depressziós ez a vers.
Akkor viszont olvassuk el Vörösmarty A vén cigány című versét. A magyar irodalom legnagyobb verse. Szerintem. Világos után vagyunk, nagyhatalmak csatáznak a Közel-Keleten, eldöntendő, hogy ki a főnök a szemétdombon. De Vörösmartynál felcsillan valami reményféle is. (Kárhoztatták is érte az okos irodalomértők, mondván, hogy nem passzol a versben korábban leírtakhoz, de ebbe ne menjünk bele, mert ez már csak szakma...)
Szóval: van remény, igaz, hogy csak a távoli jövőben lesz jó, de jó lesz
(„Lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon...”). Ha viszont az lenne a kérdés, hogy én, versolvasóként mit idézek fel magamban, nemcsak a Költészet Napján, hanem akár esti imádság helyett is, akkor Füst Milán Este van című versét említeném. Ha a T. Olvasó is elolvassa, megérti majd, miért erre a gyönyörűségre szavaztam.
Lövétei Lázár László
{K1}