Balogh Levente 2018. április 06., 10:28

Második választók

A különbség annyi, hogy a négy évvel ezelőttihez képest immár jóval többen rendelkeznek magyar állampolgársággal, így várhatóan arányaiban többen élnek majd választójogukkal is. Ennek folyományaként nem csupán egy, hanem akár két mandátum sorsáról is dönthetnek, ami – legalábbis amennyiben az előrejelzések megbízhatóak – érdemben nem befolyásolja az eredményt. Ez a helyzet már négy évvel ezelőtt is viszonyulásra késztette a pártokat, amelyek többsége elfogadta az adottságokat, és – ki intenzívebben, ki visszafogottabban – kampányolt is a határon túliak körében.
Hogy a kormánypártok miként viszonyulnak a külhoni magyarokhoz, az köztudott – az elmúlt két évtizedben a jól hangzó, de kevés konkrét tartalommal bíró „tizenötmilliós magyar nemzet” megfogalmazástól eljutottak a közjogi nemzetegyesítésig, a magyar állampolgárság kiterjesztéséig.

A kormányoldal emellett az egyedi, ingatlanépítési vagy -felújítási támogatások mellett, oktatási és sajtóintézmények finanszírozásán túl, közép- és hosszú távú gazdaságfejlesztési projekteket is elkezdett, amelyek bejelentett céljai szerint egyrészt a helyi közösségek megerősödését, és ezáltal megmaradását, másrészt a nemzetrészek még szorosabb integrációját szolgálják. Mérsékelten jóindulatú ellenzéki, illetve az ellenzékkel szimpatizáló balliberális értelmiségi vélemények szerint viszont ezzel csupán „megvásárolta” a határon túli szavazókat – pedig amennyiben a fejlesztések jól átgondoltak és a célközönséget is jól választják meg, a kulturális és gazdasági talpra állás valóban erősebb magyar közösségeket eredményezhet. Az ellenzék pártjainak értelemszerűen kevesebb konkrét eszköz áll rendelkezésére, ugyanakkor többségük megpróbálja kihasználni a lehetőséget, hogy megnőtt a potenciális szavazók tábora, és a külhoniakhoz is szólt – bár meglehetősen szürkén, halkan. Arra az alapvetően helyes feltételezésre alapozva, hogy a határon túliak nem egységes tömbként szavaznak, hanem nekik is megvannak a maguk politikai preferenciái.

Ugyanakkor az is tény, hogy a baloldali és balliberális ellenzék pártjaira olyannyira ráégett egyrészt a 2004. december 5-i népszavazás szégyene, az, hogy tulajdon nemzettársaik ellen kampányoltak, másrészt az, hogy kormányon amúgy is lényegesen kevesebb figyelmet szenteltek a határon túli magyaroknak, hogy még mindig óriási hendikeppel indulnak. Igaz ez azon erőkre is, amelyek akkor még nem is léteztek – sokan gyanakodva tekintenek rájuk, még akkor is, ha már a kezdetektől fogva jelezték: nem a bal-, hanem a jobboldal nemzetfelfogását osztják. A határon túliakkal kapcsolatos viszonylagos konszenzust egyetlen párt utasítja el nyíltan, az ellenük szóló, 2004-es kampányért felelős exminiszterelnök alakulata, amely nyíltan a külhoni magyarok ellen uszítva a szavazati joguk megvonását tűzte a zászlajára. Ők már eleve nem számíthatnak sok voksra a határon túl, de a fentebb vázolt okok miatt nagyjából igaz ez a többi ellenzéki pártra is. Ráadásul a mostani ellenzéki összefogásosdi is több okból visszás. Egyrészt azért, mert ha bármilyen formában bármelyikük összefog a Gyurcsány-párttal, az még a potenciális külhoni szavazói nagy részét is elriasztja.

Másrészt pedig azért, mert miközben a kormányoldal teljesítménye a gazdasági sikerek ellenére sem minden tekintetben tökéletes – nem is lehet, ugyanakkor a kommunikációs stratégián és hangnemen sokat lehetne változtatni, még akkor is, ha az illegális bevándorlás kapcsán valóban jogos az aggodalom –, kevés érdemi alternatívát mutatnak fel. A „mindent, csak az Orbán-kormányt ne” legfeljebb a jelenlegi kormányoldalt elvakultan gyűlölő polgárok körében lehet sikeres. Azok, akik tovább látnak az orruknál, arra is kíváncsiak lennének, a lényeges gazdasági, szociális, bel- és külpolitikai kérdésekben hogyan lenne képes együtt kormányozni az ellenzéki szivárványkoalíció. Ezzel azonban adósak, a kormányváltáson túl nem sok közös célt, víziót, érdemi, közös kormányzati stratégiát láthattunk a teljesen eltérő ideológiával rendelkező pártok részéről. (Bár ez is képlékeny, azt például, hogy a Jobbiknak most éppen mi az ideológiája, talán még az alakulat elnöke sem tudná megmondani).

Annyi bizonyos: a szavazati jogukkal élni kívánó állampolgárok nem egyszerű kívülállóként voksolnak majd egy olyan új parlamentről és kormányról, amelynek döntései őket nem érintik – bármi, amiről a mindenkori budapesti törvényhozás és kormány dönt, őket is érinti. Az is, ha semmilyen módon sem viszonyul hozzájuk, hiszen ezzel még jobban kiszolgáltatja őket a felmorzsolásukra törekvő utódállamoknak. Persze, ők nem Magyarországon adóznak, ami választójoguk számos ellenzője számára az egyik fő érv – de ez sem rajtuk múlik. Úgyhogy aki úgy érzi, felelős polgára Magyarországnak, bár lakóhelye valamelyik környező országban található, és ezért szavazni is kíván, nyugodtan húzza be az ikszet az általa legelfogadhatóbbnak tartott párt logója mellé, töltse ki az azonosító nyilatkozatot, és küldje el a szavazatát.

Így bármilyen is legyen az összetétele, a vasárnapi választások után megalakuló Országgyűlés az összmagyarság parlamentje lesz. És a jövőben remélhetőleg még inkább azzá válik.