Talán furcsának hathat, hogy egy haláleset – ráadásul egy valóságos személy halála – kapcsán valaki úgy dönt: vígjátékot forgat belőle.
De ha hozzátesszük, hogy a szovjet diktátorról, Sztálinról, valamint az ötvenes évek elejének Szovjetuniójáról, illetve a vörös birodalom politikai intrikákkal átszőtt vezetőségéről van szó, akkor már nem annyira meghökkentő a kép.
Hiszen a sztálini Szovjetunió a tömeges letartóztatásokkal, a koholt vádak és összeesküvés-elméletek alapján elítélt emberekkel megtöltött kényszermunkatáborok tömkelegével, a tömeggyilkosságokkal, a folyamatos rettegés és bizalmatlanság légkörével maga volt a megvalósult abszurd.
Ezt vette észre jó szemmel Fabien Nury, aki Franciaországban először képregényformában dolgozta fel a bolsevik diktátor halálának körülményeit. Ezen nincs miért csodálkozni – a képregény Franciaországban a nemzeti kultúra része, nem tekintik kizárólag gyerekeknek szóló műfajnak, ezért aztán gyakori, hogy valós történelmi eseményeket is feldolgoznak ebben a formában.
A képregény alapján most az az Armando Ianucci forgatott egész estés mozifilmet, aki számára egyáltalán nem idegen a politikai témájú vígjáték műfaja, hiszen az ő nevéhez fűződik a méltán népszerű, többszörösen díjazott tévésorozat, Az alelnök (Veep), amely a washingtoni politika kulisszái mögé nyújt betekintést, de politikai komédia az Egy kis gubanc című, 2009-es filmje is.
A Sztálin halála Nury képregényéhez – és jórészt a valósághoz – hűen dolgozza fel, milyen volt a légkör a diktatúra legsötétebb időszakában,
illetve hogyan kezdtek egymás elleni hatalmi harcokba a Szovjetunió Központi Bizottságának tagjai – Berija, Hruscsov, Molotov és Malenkov – annak érdekében, hogy a maguk számára kaparintsák meg a hatalmat, és átvehessék a generalisszimusz helyét.
A humoros szituációkat nem nélkülöző, de jóval dokumentaristább hangvételű képregényhez képest Ianucci a filmjében maximálisan kihasználta a szituációs poénokban rejlő lehetőséget, illetve azt, hogy a főszereplőket – valós természetüket nem háttérbe szorítva – karikírozva jelenítheti meg. Így válik a nyitányból – amelyben kiderül: egy élő rádiókoncert annyira megtetszett Sztálinnak, hogy betelefonál a felvételért, de mivel kiderül, hogy nem rögzítették, ott kell tartani a zenészeket és a közönséget, hogy a tapsviharral együtt ismét előadják és fölvehessék – burleszkszerű, térdcsapkodós, rekeszizom-szaggatós poénbombáktól hemzsegő jelenet.
De hasonló az a snitt is, amelyben a KB tagjai jókora adag szerencsétlenkedés közepette cipelik az ágyba az agyvérzést szenvedő, magatehetetlen Sztálint.
A helyzet persze már önmagában szinte felfoghatatlanul abszurd, hiszen Sztálin a zsidó orvosok félreállítása és a zsidó lakosság megfélemlítése céljával koholt, összeesküvésről szóló vádak alapján letartóztattatta a Kremlben tevékenykedő orvosokat, akik szakmájuk legjobbjai voltak, így amikor agyvérzést kap, már csak ezért sincs kéznél az azonnali segítség. Na meg azért sem, mert Lavrentyij Berija belügyminiszter, a rettegett titkosrendőrség, az NKVD feje máris készül a hatalom átvételére, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető legkésőbb kerüljön sor az orvosi vizsgálatra.
A film során aztán azt láthatjuk, hogyan kezdenek egymás ellen áskálódni a KB-tagok, hogy aztán a végére Hruscsov a teljhatalmú, legyőzhetetlen intrikusnak tűnő Berija fölé kerekedjék.
Bár a film nevetségessé teszi a bolsevik vezetőket, azért ezzel nem bagatellizálja azt, hogy valójában tömeggyilkos bűnözőkről van szó. Sőt a humor eszközével éppen hogy kidomborítja, mennyire abszurd a kommunizmus, és mennyire a lényegéhez tartozik az állandó gyanakvás, a félelem légkörének fenntartása és az ellenségnek kikiáltott személyek/csoportok fizikai megsemmisítése. Hogy emiatt Oroszországban – ahol a sztálini időszakot a tízmilliók halálát okozó, diktatórikus berendezkedés ellenére a nemzeti nagyság időszakaként tartják számon – betiltották a filmet, csak tovább tetézi a helyzet abszurditását.
A feszesen kidolgozott, üresjáratba egy pillanatra sem kerülő történetvezetéshez pazar színészi játék párosul:
a Hruscsovot játszó Steve Buscemi, a Beriját alakító Simon Russel Beali, a Malenkovot megformáló Jeffrey Tambor és a Molotov szerepében megjelenő, a Monty Pythonból és utazós ismeretterjesztő sorozataiból ismert Michael Palin egyaránt brillírozik a szerepben.
Ezért aztán a Sztálin halála mindenki számára ajánlott, hiszen – szerzői szabadság és vígjáték ide, képregényes alap és poénáradat oda – hátborzongatóan pontos képet fest a kommunista diktatúra természetrajzáról.