Rostás Szabolcs 2018. január 23., 11:06

MeToo: csend és csőd

Arról a közösségi oldalakon tapasztalható kiállásról van szó, amely tavaly októberben kezdődött az Egyesült Államokban, miután napvilágot láttak az első leleplezések arról, miként zaklatott évtizedeken át nőket Harvey Weinstein Oscar-díjas filmproducer.

A többnyire szexragadozóként emlegetett, befolyásával és hatalmával rendszeresen visszaélő filmgururól azóta kiderült, hogy legkevesebb száz nőt – többnyire színésznőket – molesztált, vagy megerőszakolt. Ugyanakkor számos más színészről, rendezőről bizonyosodott be a szexuális zaklatás ténye, vagy hozták hírbe hasonlóval a tengerentúl vagy Európában, újabban például Woody Allenről ismét feltárta nevelt lánya, hogy az Oscar-díjas filmrendező a kilencvenes években molesztálta az akkor hétéves gyereket.

Abban valamennyien megegyezhetünk, hogy hasonló borzalmaktól, zaklatási ügyektől a romániai, ezen belül a magyar társadalom sem lehet mentes. Éppen ezért okoz fejtörést sokaknak, miért nem lepleződtek le nálunk is zaklatók, molesztálók, erőszakolók, mi az oka, hogy nem állnak a nyilvánosság elé itt is tömegével az áldozatok. Mindezekre a dilemmákra a legtöbben ugyanazt a választ adják: az erdélyi magyar társadalom mélységesen konzervatív, itt a férfiak jelentős része eszközként tekint a nőkre, tehát egészen biztosan léteznek zaklatásos esetek, viszont mivel a közösség patriarchális berendezkedésű, továbbá meglehetősen begyepesedett, prűd, és nem mer szembenézni az ilyen jellegű problémákkal, érthető, ha ezek nem kerülnek nyilvánosságra.

Nos mindez akár így összességében is igaz lehet, viszont van egy óriási bökkenő. Vajon mivel magyarázzuk, hogy az elmúlt hónapokban napvilágot látott, megbotránkozást és általános felháborodást keltő zaklatási ügyek évtizedeken keresztül megtörténhettek a világ egyik legnyíltabb, -szabadabb és -liberálisabb társadalmában, az amerikaiban? És ami ennél is lényegesebb: miként lehetett a molesztálás, a nemi erőszak évtizedeken keresztül bevett, mindenki által eltűrt vagy tolerált szokás a hollywoodi filmiparon belül, amely mégiscsak a tengerentúli társadalom egyfajta felső tízezre?

Ugyan mitől legyen bátrabb megosztani a MeToo-hashtaget egy erdélyi varrónő, könyvtáros vagy pincérnő, amikor világszerte ünnepelt, Oscar-díjas vagy arra jelölt színésznők szemet hunytak a velük elkövetett ocsmányságok fölött, holott a hírnevük és hitelük valószínűleg elegendő lett volna a „szereposztó díványokat” alkalmazó szexragadozók leleplezésére? Tehát mielőtt a hazai társadalmi viszonyokat és állapotokat ostorozzuk, nem árt picit elgondolkodni azon, miért mondott csődöt e tekintetben a szabadság és a megannyi társadalmi forradalom őshazájának tekintett Amerika.

Ettől függetlenül persze nekünk is mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a zaklatásos esetek ne maradjanak feltáratlanok, és a #MeToo-kampányok jogi kifejezéssel élve „bűncselekmény hiányában” legyenek visszhangtalanok.