Rivalda – Véletlenek hálójában: Rejtő Jenő regényéből készült előadást mutatott be a nagyváradi színház

Molnár Judit 2018. január 03., 16:56

Rejtő Jenő erős hálót sző a mesebeli szállodába véletlenül ugyanazon időben betévedő vendégek előző tetteiből adódó véletlenekből – a Vesztegzár a Grand Hotelben című műből készült előadást láthatta a nagyváradi Szigligeti Színház közönsége.

Fotó: Facebook/Szigligeti Színház Nagyvárad

Régi igazság, hogy a téma a földön hever, csak észre kell venni, utánanyúlni, megírni és máris várni lehet a sikerre. Így van ez a színpadi művek esetében is, ahol a mindig kéznél levő, magát önként kínálgató sikertéma, az életben bármikor várható váratlan fordulat, a véletlen kijátszása hordozza a sikert. S ha egyszerre sorozatban zúdulnak a véletlenek, az külön szerencse – írónak, rendezőnek, színésznek egyaránt.

Szerencsésnek mondható tehát a nagyváradi Szigligeti Színház szilveszteresti választása, Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotel-ben regényparódiájának Hamvai Kornél által jegyzett színpadi változata.

Maguktól gördülő események

Rejtő Jenő erős hálót sző a mesebeli szállodába ugyanazon időben betévedő vendégek előző tetteiből adódó véletlenekből, olyan csodahálót, amely elsősorban összefogja a szereplőket, segít mindenkiről kideríteni, hogy bár potenciális bűnöző, a végén mégis büntetlenül mehet a maga útjára. Büntetlenül, de nem bűntelenül.

Az említett háló szálait egymáshoz erősítő csomókat ugyanis épp a vesztegzárhoz kötődő rengeteg bűntény szolgáltatja: gyilkosság, lopás, csalás, szökés, hazugság, bujkálás, tudományos-hadászati „kémkedés", trónra vágyás. Mindaz, amit a huszadik század dereka felé menet Rejtő jártában-keltében a nagyvilágban megtapasztalt vagy fantáziája mankójára támaszkodva kitalált, manapság pedig nekünk is csak a fejünket kell jobbra-balra fordítanunk, hogy mindezt észrevegyük magunk körül. Az állítólagos pestis és a „világrengető" felfedezés, a banánoxid ismertetése az egyik oldalon, a másikon meg a mindent és mindenkit elkapó szerelmi láz tulajdonképpen maguktól görgetik az eseményeket a végkifejlet felé.

A színészek mindannyian remek alakítást nyújtottak, egyénenként csakúgy, mint csapatjátékban:

Kardos M. Róbert, Molnár Júlia, Balogh Attila, Fodor Réka, Kovács Levente, Gajai Ágnes, Dimény Levente, Szotyori József, Kiss Csaba, Pitz Melinda, Kocsis Gyula, Sebestyén Hunor, Hajdu Géza, Kovács Enikő, Szabó Eduárd és Csatlós Lóránt vitték a prímet, de a bármixert, rendőröket, vendégeket alakító mellékszereplők, illetve a főszereplővé előlépett bárzenekar tökéletesen beilleszkedett az összképbe, nem utolsósorban Bordás Attila koreográfus és Brugós Anikó zenei vezető, karmester munkáját is dicsérve.

Vígoperát formázó betétdalolás

A „megzenésítéssel” kapcsolatban viszont a magam részéről idegesítőnek találtam a már-már vígoperát formázó folytonos, kitartó betétdalolást. Holott Varró Dániel szellemes szövegei és Darvas Benedek zenéje megérte volna, ha a gyakran igaznak bizonyuló „kevesebb több volna" elvet követve nem az időhúzás szerepét ölti magára, arról már nem is beszélve, hogy az emberi szónak önmagában legalább annyira megvan a maga súlya és hatóereje, mint zenei aláfestéssel.

S a szilveszteresti kötelező vidámság sem csak a nyakló nélküli nótázást jelenti, különösen akkor nem, ha a cselekmény bőven rejti a sikerhordozó poénokat, melyekre a színészek természetesen dallamok nélkül is rátapintanak. De Porogi Dorka rendező Kupás Anna díszlet- és jelmeztervezővel a túlharsogott ünnepi jelleg mellett döntött, amiből talán majd a közönségsikert várhatóan követő előadássorozatban valamicskét lefaragnak. Megérné.