Molnár Judit 2017. október 31., 23:12

Tragikus túlértékelés

Nevezze bárki szakmai ártalomnak, de ilyenkor, a halottak napja környékén, saját elhunyt szeretteim mellett óhatatlanul azokra a kedves, reményteljes fiatalokra is gondolok, akikkel éveken át naponta foglalkoztam, és legjobb akaratom és tudásom szerint a középiskola utáni nagy lépésre készítettem őket.

Rájuk gondolok, akik valahányszor szóba került Dsida Jenő – egyik kedvenc költőm lévén, sokszor megtörtént –, és gyönyörű sírfeliratáról is beszéltem, a befejező sor hallatán, ahogy a gyengébbel és tudatlannal szemben szokás, elfogadták az én meghatottságomat. De belül mosolyogtak rajtam is, Dsidán is: mi az, hogy „Felejtsd el arcom romló, földi mását”?!

Kinek jutna ma eszébe ilyet írni vagy komolyan venni, amikor minden pillanatukat megörökítik, szelfibe lövik, és szinte azonnal szétküldik frászbukon a nagyvilágba, hogy mindenki lássa, épp akkor és ott mit csinálnak?! Ja, hogy a világ nagy része nem tudja, kik ők, sebaj. Jegyezzék meg, azért van az arcmást megörökítő végtelen sok fotó. Persze, azért, na meg azért is, mert ezzel túlértékelődik az egyes arcmás: egy esetleg remekül sikerült szelfi mögött nincs más maradandó érték, csak épp az a néhány fiatal arc, akik akkor gyorsan összedugták a fejüket egy fotó erejéig. Az üde fiatalság egy-két év alatt annyit változik, hogyha valahonnan előkerül az érettségi előtti fotó, gyakran nemcsak az osztálytárs, de a saját vonások láttán is csak értetlenkednek: ki is van azon a képen.

Mindezt nem a már alig változó idős voltom mondatja velem, hanem az érettségi találkozók gyakorlata. Kezdve rögtön a tízévessel. Jééé, ez én voltam?! Ez meg te?? Hát ilyet! Újabb tíz év után már könnyebben ismerik fel egymást, s csak ha sok idő kiesik a következő találkozóig, akkor van újfent ámuldozás. Szóval a lényeg, hogy fotóval vagy anélkül, az élet telik, kiteljesedik, múlik, és majd egyszer elmúlik. A pillanatnyi jókedv vagy szomorúság megörökítésénél jóval értékesebb maga az élet. Fölösleges már a kisóvodást arra tanítani, pózoljon, mórikálja magát, mert jön a szelfi.

Aki ebben nő fel, nehezen fogja megszokni, hogy ő csak magának vagy közvetlen környezetének a világ közepe. És legyen bármennyi fotó, ha az igazi érték nem segít hozzá, a hajdani barátok és ismerősök hamar elfelejtik arcunk romló földi mását. Dsida Jenő gyönyörű biztatása nélkül is.