A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” Kolozsváron
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták.
A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka,
ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához.
– jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”.
A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia.
„A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne.
Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen.
A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”,
mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”,
mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.”