Obszcén színjátéktól az önbecsülésig

Jellemző, hogy az eseményt, akárcsak manapság mindennapjaik számos jelentős vagy jelentéktelen pillanatát, a kamaszok fotókkal dokumentálják, amelyek természetesen rögvest ki is kerülnek az éterbe, a közösségi háló nyilvános virtuális felületére – és innen már csak paraszthajszálnyira van a sajtó.

A történtek kapcsán vizsgálat indul, de közben mossa kezeit az iskola vezetősége, a tanfelügyelőség is, mondván: mivel nem iskolai keretek közt esett meg, nem volt tudomásuk róla, mire készülnek a diákok, így nem akadályozhatták meg. Álljunk meg egy pillanatra. Ha az adott esetről nem is tudott az illető iskola, tanfelügyelőség, nézzük madártávlatból: vajon mennyire felelős az ilyesmiért a felnőttek társadalma?

A meghökkentő ügy a diák–iskola–szülő háromszög kapcsolatát illetően is rengeteg mindenre világít rá, ugyanakkor ezen is túlmutat. Elgondolkodtató szempont, hogy akárcsak egész generációjukat, ezeket a gyerekeket (akik pusztán egyszerű, vicces játéknak tekintették az obszcén, megalázó szerepjátékot) vajon tanítja egyáltalán bárki önbecsülésre, társaik tiszteletére? Felhívják a figyelmüket, hogy emberként, nőként, férfiként miként respektálják önmagukat és egymást?

Vajon az őket körülvevő felnőttek közül akad, aki időt szán arra, hogy konkrétan felkészítse a lealacsonyító pozícióban a fotógép előtt guggoló süldő lányokat, kajánul vigyorgó fiúkat, hogy a szexuális érintkezést, neadjisten, a szerelmet ne tekintsék olcsó mulatság, közönség előtti színjáték elbagatellizált tárgyának, vulgáris lehetőségnek? Hogy ne alázzák meg önmagukat és egymást? Hogy hol húzódik intim szférájuk határa, mit kürtöljenek világgá és mit ne a Facebookon keresztül?

Az érem másik oldala, hogy a szóban forgó diákokat valószínűleg nem kellett a kis színjátékra kényszeríteni, és ennek is messzire nyúlnak az okai: a mai gyerekek felé számos csatornán keresztül ömlik az obszcenitás és szexközpontúság. De az őket körülvevő felnőtt-társadalom, az értük, lelki, morális értékeikért felelős szülők, tanárok, a tanfelügyelőségek, sőt az egész oktatási rendszer vajon fel van erre készülve? Tudja kezelni a világszinten érvényes jelenséget? És vajon megfelelőképpen viszonyul ahhoz, hogy a kamaszok lelke tele van ellentmondásokkal, egyszerre érettek és éretlenek, lázadók, nonkonformizmuskeresők, ugyanakkor kortárscsoportjuk nyájszelleme is terelgeti őket?

Millió kérdés merülhet fel. A válaszok pedig éppannyira személyre szabottak, mint amennyire általánosak. De elsősorban mindenképp valahol ott kell keresni őket a gyerek–szülő–iskola–oktatási rendszer sokszögében.

{K1}