Kiss Judit 2017. október 23., 08:41

Több kell a hashtagnél a zaklatók ellen

Zötyögünk az autóbuszon, haladunk az iskolafolyosón, az irodában, a mezei ösvényen, araszolunk egyik kocsmaasztaltól a másik felé, építgetjük a karrierünket, lépegetünk egyik álláslehetőségtől, beszélgetéstől, csalódástól, reménykedő keresgéléstől a másikig és útközben megtörténik, hogy valaki akaratunk ellenére szexuálisan közeledik felénk, kihasználva gyanútlanságunk vagy kiszolgáltatottságunk. Lehetünk nők, kislányok, kisfiúk, de lehetünk bizony védtelen férfiak is, mindannyiunkkal megeshet. Szinte bármikor és bárhol – Erdélyben vagy a világ bármelyik pontján – szembesülhet az ember azzal, hogy verbálisan, gesztusokkal vagy egyenesen fizikailag zaklatják, megalázzák, kihasználják gyengeségét, hiszen az emberi természet és a társadalmak sajátosságaiból fakadóan így volt ez, mióta világ a világ.

Az elmúlt időszakban az amerikai Weinstein-botránynak köszönhetően világszerte a média kereszttüzébe került a jelenség. Az egyre inkább mindentudónak és világmegváltónak tűnő virtuális nyilvános felület, a Facebook hangos attól, hogy össze kell fogni a szexuális zaklatás ellen, meg kell előzni, ki kell beszélni, ezáltal fel kell oldani a megtörtént traumákat, elhallgatott kellemetlenségeket, sérelmeket. Mint egy óriási virtuális pszichológusi dívány, végtelen kibeszélési lehetőség terül el a közösségi oldal: rengetegen számoltak be arról, hogy gyerek- vagy fiatalkorukban, esetleg épp három napja szexuális zaklatásban volt részük, legtöbben szenvedő alanyként, de akadtak, akik passzív szemlélőként meséltek traumatikus élményeikről.

Annak, hogy elindul egy széltében-hosszában hullámokat vető, „velem is megtörtént” címkével ellátott „hashtages” kampány, nyilván rengeteg lehet a pozitív hozadéka: biztosan sokan gondolkodnak el – valamikori, vagy potenciális zaklatók és zaklatottak – a jelenség természetrajzáról, valós, feltűnő vagy láthatatlanul lappangó veszélyeiről. És mivel a kampány hatására elmondták a sajtóban a hatóságok is, hogy milyen büntetésre számíthatnak a zaklatók, illetve arra biztatják az áldozatokat, tegyenek feljelentést, kétségbevonhatatlan, hogy nem marad hatástalan a virtuális hadjárat. Hogy az effajta médiavisszhangnak pontosan mi a kézzelfogható pozitív hozadéka, az a jelenség látens, alattomos, rejtőzködő természetéből adódóan is megjósolhatatlan.

Egy azonban világos: a virtuális kampányok előbb-utóbb lecsengenek, de a felkiáltójelnek továbbra is előtérben kellene maradnia: a hashtagnél konkrétabb lépéseket kell tenni a jelenség megfékezésére.

Oda kell figyelni arra, hogy a potenciális zaklatók nem pusztán azok, akiknek a Facebook-oldalát elárasztja a millió hashtag és elgondolkodtató történet. Bár az internet csápjai szinte mindenhová elérnek manapság, azért a virtualitáson kívül eső közegekbe is el kell jutnia mindenképpen az üzenetnek. Hiszen ma is, holnap is ott lézengenek körülöttünk a buszon, az iskolafolyosón, a mezei ösvényen, a színházi szereposztáson, velünk egyazon közegben araszolnak kocsmaasztaltól kocsmaasztalig, sikertelen kísérletezéseiktől reménykeltő lehetőségeik felé a (potenciális) zaklatók.