Balogh Levente 2017. július 21., 10:06

Tájkép Johannis után

A magyar álláspontot a helyi politikai vezetők fogalmazták meg: nem „etnikai alapon”, de autonómiát követelnek a békés egymás mellett élés és gazdasági fejlődés érdekében. Johannis a mindenkori román állam álláspontjának egyszerű tolmácsolójaként viszont elutasította az etnikai alapú autonómiát, sőt odáig ment, hogy egyenesen európai iránymutatásokra hivatkozva vetette el, hogy egy, amúgy kívánatosnak nevezett közigazgatási reform során a jelenlegi etnikai határok mentén húzzák meg a jövendő új régiók határait.

Az államfő kijelentéseit súlyosbítja, hogy nem említett egyetlen, konkrét ilyen európai iránymutatást sem – vélhetően azért, mert nincsenek. Vannak ellenben jó példák arra, hogy az állam többségét alkotó nemzettől eltérő etnikumú közösség lakta régiók önrendelkezése kiválóan tud működni mind az illető állam, mind az érintett közösség szempontjából – lásd a sokat hivatkozott Dél-Tirol vagy az Aland-szigetek, illetve a spanyolországi autonóm közösségek helyzetét.

Az is súlyos, hogy fölvetette ugyan a magyar fiatalok romántudásának hiányával kapcsolatos problémát, de ezt nem kötötte ahhoz, hogy mindez a román állam azon, hibás megközelítéséből fakad, hogy mindeddig nem idegen nyelvként, hanem a román diákokhoz hasonlóan anyanyelvként tanították a románt – márpedig ő aztán tudhatná, hogy egy idegen nyelvet egész másként lehet megtanulni, mint az anyanyelvet.

Lehet persze próbálkozni azzal, hogy azt mondjuk: a pohár félig tele van, hiszen az elnök azáltal, hogy egyszerre látogatott el Hargita és Kovászna megyébe, közvetve elismerte, hogy tulajdonképpen egy régiót alkotnak, és föl lehet fedezni a pozitívumokat azon kijelentésében is, miszerint a közigazgatási autonómia akár pozitív is lehet.

Ugyanakkor a romániai magyar közösségnek a továbbiakban azon stratégia kidolgozására kell összpontosítania, hogyan lehet összeegyeztetni a magyar autonómiaigényeket az államfő azon kijelentésével, miszerint a közigazgatási reform szükséges, de nemkívánatos etnikai alapon meghúzni a jövendő új régiók határvonalait.

Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy Bukarest – és annak egyik legrománabb szószólója, Klaus Johannis – nem igazán tanúsít majd jóindulatú hozzáállást ahhoz az igényhez sem, hogy a magyarok természetesen nem etnikai alapon, hanem a kulturális és történelmi hagyományok figyelembevételével kívánják egy – vagy ha a Partiumban élő tömbmagyarság helyzetét nézzük, több – magyar többségű régió kialakítását. Hiszen a jelenlegi román állam mesterségesen, a tények semmibe vételével kialakított identitása éppen ezen kulturális és történelmi hagyományok tagadásán alapul.