Óvakodj a görögöktől...

...még ha ajándékot hoznak is – tartja a régi mondás. Óhatatlanul ez jutott eszembe, látva a nagy örvendezést, ami Emil Boc kolozsvári polgármester azon bejelentését követte, hogy négynyelvű helységnévtáblákat helyeznek ki a város bejárataihoz.

Az első jogos kérdés, amit ebben a helyzetben az ember feltesz magának: miért kell örvendeni annak, hogy egy város polgármestere bejelenti, hogy szándékában áll betartani egy törvényes előírást tizenhat évvel azután, hogy az illető törvényt a parlament megszavazta? Persze a képet árnyalja némileg az, hogy az utóbbi hónapokban futószalagon születtek olyan bírói ítéletek, amelyek ugyanazon törvény megsértésére köteleznek székelyföldi polgármestereket, de nehogy már ez legyen a mérce, és tényleg üdvrivalgásba kellene kitörni, ha valaki – látszólag önszántából – hajlandó betartani egy törvény előírását.

Fura szakvélemény az egyetem rektorától

Másodsorban érdemes alaposan és figyelmesen átolvasni a kolozsvári polgármester kilenc oldalt kitevő sajtóközleményét a témáról. A terjedelem maga még akkor is elgondolkoztató, ha figyelembe vesszük, hogy ebből három oldal kép, másfél oldal pedig redundancia (a közleményben idéznek a szakemberek indoklásából, majd később az egész indoklást is beillesztik a közlemény végére). Elvégre ugyanezt elintézhették volna egy pár soros közleményben is, nem beszélve arról, hogy egy normális helyen még az is felesleges lenne, egyszerűen kitették volna az új táblákat, és kész.

Ez a terjedelem pont azt szemlélteti igen látványosan, hogy mekkora jelentősége van ebben az országban egy ilyen lépésnek, mekkora feneket kerítenek neki. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy a polgármester az egyetem rektorától kér szakvéleményt, aki erre egyetemi tanárokból álló bizottságot nevez ki, hogy azok tudományosan megalapozott javaslatot tegyenek arra nézve, hogy mi kerüljön a város bejárataihoz kihelyezendő helységnévtáblára. (Ha ezt elmeséljük külföldi ismerőseinknek, megeshet, hogy szavahihetőségünkben kezdenek kételkedni, mert egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy ilyesmi lehetséges.)

Nyilvánvaló tehát, hogy azt a látszatot akarják kelteni, hogy igen fajsúlyos témáról van szó, amiben nem lehet csak úgy, hebehurgya módon dönteni. Ilyen körülmények közt az ember elgondolkozik, hogy 2001-ben honnan vette a kormány a bátorságot, hogy listát készítsen az összes olyan településről, ahol valamely kisebbség eléri a 20 százalékot, illetve arról, hogy mit kell tartalmazzanak azok a táblák, amiket ezen települések bejárataihoz ki kell tenni. Ugyanis pontosan ez található az 2001/1206-os kormányhatározat mellékletében, a listában pedig ott sorakozik – természetesen – Kolozsvár is, illetve az, hogy mi az a két név, ami kötelező módon meg kell hogy jelenjen azokon a bizonyos táblákon. Sőt a határozat azt is rögzíti, hogy kihágásnak minősül és büntetendő, ha valami mást találnak ráírni. Így még nyilvánvalóbb lesz az egész hókuszpókusz kirakatjellege, hisz a tudós akadémikusok keze nagy részben meg volt kötve, ha akartak se javasolhattak volna mást, bármilyen indoklással és hosszas mérlegelés után, szakmai tekintélyük és ismereteik birtokában, mint amit végül javasoltak.

Aztán érdemes pár szót vesztegetni a szakértői bizottság összetételére is: a multikulturális egyetem román anyanyelvű rektora három, szintén román anyanyelvű kollégából állítja össze, akik a város „történelmi és multikulturális dimenziójára” való tekintettel négynyelvű feliratot javasolnak. Az ember joggal teszi fel la kérdést, hogy hova lesz a multikulturális dimenzió akkor, amikor egy ilyen bizottságot kell kinevezni? Miért van az, hogy a rektornak kizárólag nemzettársai jutnak eszébe egy ilyen esetben? Netán a rektor úgy a szíve mélyén mégsem annyira multikulturális, mint amilyennek próbál mutatkozni?

(Egy zárójel erejéig hadd szóljak arról is, hogy a szakértői bizottság indoklásában – a közlemény hatodik oldalán – a címben ugyan még CLUJ-NAPOCA van, de alább a szövegben következetesen Clujként írják a város nevét. Teszik ezt nem sanda szándékokkal gyanúsítható magyar emberek, hanem románok, s ráadásul mindez fel se tűnik se a szakvéleményüket továbbító rektornak, se a polgármesternek vagy a városháza sajtósainak. Ez véleményem szerint jól példázza azt, hogy mennyire elfogadott, berögzült a „Cluj-Napoca” megnevezés több mint 40 évvel azután, hogy Ceauşescu azt a városra kényszerítette.)

Törvényességi problémák a javasolt táblával

No, de mi az, ami óvatosságra kell hogy intsen? Kezdem azzal, hogy a közlemény címében még az áll, hogy a polgármesteri hivatal többnyelvű névtáblákat fog kihelyezni a város bejárataihoz, de már az első bekezdésben elkezdődik a maszatolás: a törvényes engedélyek beszerzése után fog ez megtörténni. Tekintettel arra, hogy a közlemény kiadásának a pillanatában voltak a város bejáratainál névtáblák, azok kicseréléséhez semmiféle engedély nem kell, mert a tartóoszlopok maradhatnak, csak a rajtuk levő táblát kell cserélni. De még ha netán ehhez is engedély kell Kolozsváron, azt a közleményt kiadó polgármester kell kiállítsa, tehát seperc alatt megoldható, ha van rá akarat, nem kell heteket várni. Már feltéve ha a törvények által előírt táblákat helyezik ki.

S itt jön a következő bökkenő: a bejelentett tábla nem felel meg ennek a feltételnek. Ugyanis a települések névtáblái – abban az esetben, ha többnyelvűek – úgy kell kinézzenek, hogy felül szerepel a román megnevezés, alatta egy vagy több más nyelvű, miközben a szakértői bizottság javaslatában legfelül egy latin nyelvű szöveg szerepel. Megeshet tehát, hogy a nagy megelégedéssel fogadott polgármesteri bejelentést követően valamilyen állami szerv nem fogja engedélyezni ennek a táblának a kihelyezését, mire Boc farizeus módjára sajnálkozni fog, hogy ő jót akart, toleráns meg minden, de ha valami tilos, akkor az tilos.

Ez még csak egy lehetőség (amivel azért számolni kell), az ellenben már egyértelműen sumákság, ahogy az egész történetet Boc beállítja. Miközben mindenki azt mérlegelte, hogy vajon fellebbez-e a jogvédőknek igazat adó alapfokú ítélet ellen, ő arról semmit sem mond, csak – „véletlenül” pont akkor – bejelenti nagylelkűen, hogy saját kezdeményezésből, multikulturális meggyőződésből többnyelvű névtáblákat fog kihelyezni a város bejárataihoz. Mert ő ilyen jó lélek, lássa mindenki. Jogos elvárás tehát, hogy ezt mindenki megtapsolja, legyenek hálásak a magyarok meg az a pár megmaradt, magát szásznak valló kolozsvári. Szó nincs itt törvényes kötelességről, amit 16 éve nem ültetnek a gyakorlatba, rossz az, aki rosszra gondol, Kolozsváron béke van, harmónia meg multikulturalizmus, amiben maga a polgármester jár legelöl.

Ezt igen jó érzékkel cselekedte a polgármester, aki az alapfokon született ítélet indoklása ismeretében felmérte, jó esély van arra, hogy ha fellebbez, akkor veszít. Ami egyenértékű lesz azzal, hogy jogerős ítélet mondja ki, évek óta törvényt sért, s egyúttal kötelezi arra, hogy ennek vessen véget, hajtsa végre a törvény előírásait. Kínos lett volna, ez kétségtelen.

Ez azonban – hogy nem kényszerből, hanem önként, mintegy saját kezdeményezésből tesz meg valamit – csak az egyik oldala a dolognak, ráadásul a kevésbé fontos. Nagyobb veszély ugyanis az, hogy ha a táblabíróság megerősíti az alapfokú ítéletet, akkor abból sokan levonják azt a logikus következtetést, hogy a törvény többi előírását is be kell tartani Kolozsváron, kezdve a kétnyelvű feliratokkal minden hivatalon, középületekben, útjelző táblákon, s befejezve a magyar nyelvű ügyintézéssel a helyi közhivatalokban. Jó eséllyel ez is járt Emil Boc fejében, amikor nagylelkű bejelentését megtette. Hogyha majd előáll valaki ezekkel az elvárásokkal, akkor mondhassa azt szemforgatva, hogy lám, ilyen telhetetlenek ezek a magyarok: ha az ember önként odaadja a kisujját, máris az egész karját követelik. Így legyél hozzájuk előzékeny és kedves, ez érte a hála!

Egy szó mint száz, naiv kell legyen az, aki a bejelentése mögött bármi pozitívat feltételez! Az nem volt más, mint vegytiszta számítás, kísérlet, hogy elejét vegye annak, hogy a magyaroknak további jogokat kelljen biztosítson. S éppen ezért bizonyára nagy elégtétellel szemléli a pozitív reakciókat, a hálálkodásokat, mert ezek mind alapot szolgáltatnak neki a későbbi műmeglepődésre és méltatlankodásra.

Nem jótétemény, nem kegy: kötelesség

Mi lehet ilyen körülmények között a kolozsvári magyar közösség részéről a helyes hozzáállás? Véleményem szerint nagyon tárgyilagosan, de minél hamarabb ki kell mondani: elvárják, hogy Kolozsváron tartsák tiszteletben a helyi közigazgatási törvénynek a kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozó összes előírását. (Pontosabban szerintem az lett volna a helyes és célszerű, ha eleve nemcsak a táblákért hadakoznak éveken át, azt a látszatot keltve, hogy mindössze azokkal van gond Kolozsváron. Ugyanis fontos lenne kerülni minden olyan helyzetet, amire akár csak ráfogható, hogy a magyarok sumákolnak, ugyan keveset kérnek, de ha az teljesül, akkor újabb igényekkel állnak elő. De ezt már visszacsinálni nem lehet.) Ezek ugyanis a törvény szerint járnak, azoknál kevesebbel beérni nem szabad.

Hasonlóképpen világossá kell tenni azt, hogy a polgármester nem valami egyéni jótéteményt, netán kegyet gyakorol a megígért többnyelvű táblákkal, hanem jogerős ítélet kötelezi őt arra, hogy a város bejárataihoz kerüljön ki annak magyar neve is. Ugyanis nem szabad megfeledkezni arról, hogy lezajlott egy per, abban született egy ítélet, s azt a törvényes határidőn belül senki nem fellebbezte meg, tehát jogerőre emelkedett.

Ugyanakkor ebben az ítéletben tételesen szerepel, hogy az olyan települések esetében, mint Kolozsvár, ahol a magyar lakosság részaránya 2001 után csökkent 20 százalék alá, érvényes a 2001/215-ös törvény valamennyi olyan előírása, ami az anyanyelv használatára vonatkozik. Ezek közül a februárban megszületett ítélet csak a felperesek által kért ügyben (a településnév-táblák ügyében) kötelezi a polgármestert cselekvésre, de azt előrevetíti, hogy ha valaki pert indít a többi ügyben, akkor az nyerni is fog. Egy ilyen per előfeltétele pedig az, hogy valaki(k) szólítsá(k) fel a polgármestert a többi előírás betartására is, ezt nem megtenni a legrövidebb időn belül bűn lenne a kolozsvári magyarokkal szemben.

Ami pedig már nem Kolozsvárról szól, de azért szintén fontos: azonosítani kell minél hamarabb a hasonló esetben levő településeket (ahol a magyarság részaránya 2001 után csökkent 20 százalék alá), s ha van olyan, akkor ott is elindítani azt a folyamatot, aminek a vége az kell legyen, hogy a helyi hatóságok betartják az anyanyelv használatára vonatkozó összes szabályt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a sajtóban megjelent hírek szerint a magyar képviselők a 20 százalékos küszöb csökkentésére vonatkozó törvénytervezetet készülnek benyújtani a parlamentbe. Hisz ha ezt meg is teszik, annak elfogadása úgysem fog egyik napról a másikra menni, s addig is élni kell a már meglévő jogainkkal.

A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke