Egy ENSZ-diplomata a magyar ügyért

Karácsonykor a Dániában élő unokám két könyvvel lepett meg: Nagy András A Bang-Jensen-ügy – ’56 nyugati ellENSZélben, valamint Bo Lidegaard A legmagasabb ár, Povl Bang-Jensen és az ENSZ. Mindkettő egy dán diplomata nevét helyezte előtérbe.

Persze számomra már rég ismerősen kellett volna csengjen a neve, de a magyar forradalom és szabadság ügyében cselekedett, életét is feláldozó dánról sajnos még nem hallottam. Aztán, a könyvek figyelmes elolvasása után két, addig homályba burkolt ismeret derengett fel számomra: az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) „anatómiája és élettana\", valamint egy kis nemzet fiának hősies küzdelme azért, amit a – számára addig kevésbé ismert – magyar nép ezrek élete árán kivívott. Az 1909. április 6-án Koppenhágában született Bang-Jensen a második világháború idején az Egyesült Államokban maradt, az ottani dániai követségen, és – Henrik Kauffmann nagykövettel egyetértésben – ellentétbe került a németekkel együttműködő hivatalos dán kormánnyal. Ez a tisztességes és becsületes alapállás határozta meg Bang-Jensen majdani következetes állásfoglalását.

Amikor 1940. január 1-jén hivatalosan is attasénak nevezték ki, a Dán Királyság amerikai követségén életre szólóan magáévá tette Henrik Kauffmann nagykövet diplomáciai aranyszabályát: „ha kételyeid vannak, mondd az igazat!\" Kauffmann ajánlására Trygve Lie, az ENSZ főtitkára a titkárság politikai és biztonságügyi tanácsának osztályán alkalmazta diplomataként 1949 júliusában. A norvég főtitkárt 1953 tavaszán a svéd Dag Hammarskjöld váltotta föl, aki elődjével ellentétben igen komolyan vette megbízatását. Azonban a túlságosan bürokratikusnak mutatkozó főtitkár a már sürgetőnek mutatkozó leszerelési kérdésékben halogató, passzív magatartást fejtett ki, ami csalódást ébresztett a cselekvő hajlamú Bang-Jensenben (mindezt ő akkor, majd később is a főtitkárról elterjedt homoszexualitása hírének, zsarolhatóságának tulajdonította).

Pesti forradalom, szuezi válság

Amikor 1956 júliusában Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök a Szuezi-csatorna államosításáról döntött, Anglia és Franciaország érdekeik és az 1888-ban megkötött szerződés egyoldalú megszegésére válaszul hatalmi eszközzel kívánták helyreállítani az államosítás előtti állapotokat. Miután az ENSZ egyeztetése nem járt sikerrel, 1956. október 31-én Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország katonai támadást intézett Egyiptom ellen. Amerika kezdeményezte a Biztonsági Tanács összehívását, de ennek a határozata angol–francia vétó miatt nem jutott eredményre. Ekkor november 1-jére összehívták az ENSZ rendkívüli közgyűlését. Ezen a napon Magyarországon a Budapestről kivonult szovjet erők azt a reményt ébresztették a magyarokban, hogy annyi áldozat után elindulhat az ország a demokratikus fejlődés útján.

A két esemény – szerencsétlen véletlen folytán – egymásra tevődött. Mivel a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közös érdeke volt megoldani a szuezi válságot, erre fektették a hangsúlyt. Más volt az „ábra\" a magyar forradalom és szabadságharc ügyében; itt nem találkozhatott a két nagyhatalom érdeke. És hogy még világosabbá tegyék az amerikaiak, félreérthetetlenül a Szovjetunió tudomására hozták, hogy nem érdekeltek beavatkozni a kelet-európai konfliktusba. Hiába küldte Nagy Imre miniszterelnök az ENSZ-hez is táviratban Magyarország semlegességéről és a Varsói Szerződés felmondásáról a kétségbeesett üzenetet, Hammarskjöld szóra se méltatta. Az ENSZ cinkos hallgatással kiszolgáltatta az agresszornak Magyarországot.

Az Egyiptom elleni támadás napján született meg Hruscsov szovjet első titkár döntése, hogy Magyarországot katonai erővel kell visszatéríteni a kommunista táborba. A Szovjetunió november 4-ei, hatalmas katonai erővel végrehajtott támadása, ezzel egy időben a hatalom átvétele az áruló Kádár János és társai által megpecsételték Magyarország jövőjét. Utat nyitott a megtorlás, valamint az ez elől menekülők áradata előtt. A Nyugat számára a megalakult Kádár-kormány és ennek ENSZ-beli és amerikai képviselete a helyzet tisztázásának és megoldásának „kényelmes\" akadálya volt.

Magyar különbizottság az ENSZ-ben

Itt lép nyomatékosan a képbe Povl Bang-Jensen. A dán diplomata ismerte mindazokat az ENSZ-hez intézett segítségkérő üzeneteket, amelyeket Nagy Imre kormánya küldött, s amelyek addig semmilyen visszhangot nem váltottak ki a főtitkárból és az ENSZ magas rangú hivatalnokaiból, amíg nem kezdett megszilárdulni Kádár önkénye.

A dán diplomata többször hangot adott meggyőződésének, hogy Hammarskjöld ENSZ-főtitkár szovjet befolyás alatt áll, és a zsarolásnak engedve tehetetlen. Sőt még az amerikai hírszerző szolgálatnál (CIA) is egy szovjet ügynök akadályozza a magyar nép ügyének aktívabb képviseletét.

Mindig átállt keleti diplomatákra hivatkozott, azonban soha nem nevezett meg közülük senkit. Ugyanekkor a Kádár-kormány többszöri ENSZ-felszólítás ellenére sem engedett be az országba semleges küldöttet, és a két ország (Magyarország és Szovjetunió) közti belügynek nyilvánította a megszállást.

Az ENSZ nem folytathatta további langyos próbálkozását. 1957. január 10-én a Közgyűlés határozott, hogy az ENSZ magyar ügyet vizsgáló különbizottságot hoz létre, amelynek tagjai Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviselői. Ennek elnöke a dán Alsing Andersen, a megalkuvó világháborús kormány külügyminisztere lett, az elkészítendő jelentés megfogalmazója (rapporteur) pedig az ausztrál Keith Shann. Eközben a magyar menekültek megalapították Strasbourgban a Magyar Forradalmi Tanácsot, amely az ENSZ-ben is képviselni fogja a szabad magyar népet.

A magyar különbizottság a kihallgatott menekültektől gyűjtötte a tényeket és adatokat. Ez több városban, Genfben, Bécsben, Londonban, Rómában, New Yorkban zajlott. A testületben Bang-Jansenre hárult a tanúk átvilágítása, a nevüket titkoló tanúk rábeszélése a tanúskodásra, akiknek biztosítékot nyújtott, hogy a magyarországi rokonokat, barátokat nem fogja megtorlás érni a tanúvallomások nyomán. A begyűjtött és rendszerezett anyagot 1957 áprilisában tekintették át. Tizenkét pontban foglalták össze a történteket. Feltételezték, hogy az ősszel esedékes 12. Közgyűlésen mutathatják be a jelentést, amelyet Bang-Jansen kemény hangúnak képzelt el, fontosnak tartva, hogy ne merüljön feledésbe az \'56-os forradalom, és Magyarország valamennyire függetleníthesse magát a Szovjetuniótól.

Látva az ENSZ nyilvánvaló passzivitását a magyar ügyben, Bang-Jensen meggyőződéssel vallotta, hogy ezzel elősegítették a szovjeteknek, valamint Kádár egyre magabiztosabb rendszerének a forradalmárok elleni megtorlásait. A 111 tanúvallomás mélyen érintette a világháború alatt a szabadságot választó dán diplomatát, aki rokonszenvezett a magyar forradalmárokkal, és azt akarta, hogy az ENSZ beavatkozásával akadályozza meg a kommunista önkény visszatérését. Ezért ragaszkodott a vallomások minden részletének a jelentésben történő rögzítéséhez. Csakhogy felettese, William Jordan beérte az események száraz leírásával is, így nem vették figyelembe Bang-Jensen tiltakozását. A dán jogász egyszerűen szabotázsnak tekintette és a szovjet küldöttek befolyásának tudta be az ENSZ-jelentés langyos tartalmát.

Ez ügyben 1957. június 6-án levélben fordult a főtitkárhoz. Tanácsadójának és helyettesének javaslatára Dag Hammaskjöld felháborodva utasította vissza Bang-Jensen vádjait. Mivel állításai alátámasztására nem tudott semmilyen bizonyítékot felmutatni, alaptalanul kötekedő és az ügymenetet gátló embernek kezdték tekinteni. Végül 1957. június 20-án leadták az objektív hangúnak minősített jelentést, amelyet az ENSZ szeptemberi Közgyűlése jóváhagyott. Miután a szorgalmazott kiegészítő jelentést elutasították, Bang-Jensent leváltották a különbizottság titkári tisztségéből, és más beosztást kapott.

Egy „kellemetlen ember\" rejtélyes halála

Egy emigráns ügyének tisztázásakor szóba került a tanúvallomást tevők listája. A 111 tanúból 81 csak azzal a feltétellel mondta el az események általa ismert tényeit, ha maga Bang-Jensen biztosítja – az otthon maradottak védelmében – a vallomást tevők kilétének titokban tartását, amit meg is ígért. Ezeket a neveket még a főtitkár sem ismerhette meg, mert Bang-Jensen úgy vélte, a megzsarolt és befolyásolt főtitkár felfedheti a szovjet delegátusoknak. Az az igazság, hogy a valódi neveket nem is nagyon lehetett titkolni, hiszen ezek rögzítésekor többen is jelen voltak, az emigránsok között pedig mindenütt jelen voltak fedőnévvel jelentő ügynökök.

A főtitkár parancsban üzente Bang-Jensennek, hogy nyomban adja át a listát. Mivel ez sem járt eredménnyel, az ENSZ orvosához küldték, hogy az állapítsa meg, milyen pszichiátriai betegségben szenved Bang-Jensen, ám az orvos negatív véleményt adott ki. Helyzete az ENSZ szolgálatában egyre tarthatatlanabbá vált. Hogy elkerüljék az elfogultság vádját, független bizottságot alkottak Ernest Gross jogász vezetésével, kivizsgálni Bang-Jensen vádjainak helytállóságát, avagy megállapítani azok alaptalanságát. Végül állásából felfüggesztették, és kivezették az ENSZ székházából, ahová nem térhetett vissza. A listával kapcsolatos huzavona vége az lett, hogy közös megegyezéssel az ENSZ-palota tetején egy kályhába vetették, és elégették a titkosnak tartott névsort.

A Gross-vizsgálat jelentését 1958 februárjában terjesztették elő, amelynek végső kicsengése az volt, hogy a főtitkár parancsának megtagadása Bang-Jensen elmebetegségével magyarázható. Március 4-én jegyzéket küldött a főtitkárnak, részletesen bírálva Gross megállapításait. Védőügyvédje, Anthony Panuch, valamint régi barátai a nyilvánvalóan vesztésre álló Bang-Jensennek kiegyezést javasoltak a főtitkárral. Visszautasította. Igazának bizonyításául dokumentumokat kért az ENSZ irattárából, de ezt nem hagyták jóvá. Hiába fordult vádjaival az FBI-hoz és a CIA-hez, ezek távol maradtak az ENSZ kényes ügyétől. Új, ezúttal 30 oldalas memorandummal próbálta állításait igazolni, végül 1958. július 3-án elbocsátották az ENSZ-től.

Egy, a New York-i lakásához közeli park sétányán átlőtt koponyával találtak rá 1959. november 25-én (más források szerint 26-án), miután már három napja eltűnt otthonról, és ezalatt senki nem találkozott vele. Rövid levele azzal indokolta állítólagos öngyilkosságát, hogy alábecsülte a vele szemben álló ellenséges erőket. Rendelkezése szerint két nap múlva elhamvasztották. Akik nem fogadták el az öngyilkosságot, feltételezték, hogy a boncoláskor a gyomrában talált barna lé tudatmódosító szert tartalmazhatott, és valójában akár a szovjet, akár az amerikai titkosszolgálatok állnak a „kellemetlen ember\" halálba küldése mögött.

Akárhogy is történt, Bang-Jensen a magyar ügy elkötelezettje volt, vértanúsága a magyar forradalomé, a magyar szabadságé. Egyenessége, tántoríthatatlan igazságszeretete és igazáért életét is feláldozó bátorsága egyúttal erkölcsi példakép is. A kommunizmus bukása után a magyar nép szobrot, fejfát, emléktáblát emelt a tiszteletére, Budapesten utca viseli a nevét, posztumusz magyar állami kitüntetést kapott, dániai sírjánál magyar kormányfő és számos arra járó egykori forradalmár emlékezik rokonszenves és makacs személyiségére.