HIRDETÉS

Mi(lyen) a jó vers?

2018. április 11., 08:47

A Költészet Napján – remélem – a T. Olvasót is az érdekli, hogy mi(lyen) a jó vers?

Archív Fotó: Gecse Noémi

Engem is ez érdekel, immár 30 éve, össze is olvastam mindenfélét, de Kölcsey definíciójánál jobbat még nem találtam:

harmoniás szavakba öntése a gondolattá érlelt érzeménynek”.

És kérem a T. Olvasót, hogy ne szaladjon meg mindjárt egy ilyen furcsa mondattól, hanem próbáljuk együttes erővel megérteni, hogy mire gondolhatott Kölcsey Berzsenyi temetésén.

HIRDETÉS

Mert miről van szó? Ha a gondolat teng túl egy versben, akkor – gondolom – intellektuális líráról beszélhetünk; ha meg az érzemény, akkor szentimentális líráról. Ha pedig „csak” harmóniás szavak vannak egy szövegben, akkor valami olyasmit olvashat(t)unk, amivel az utóbbi bő harminc évben halálra untatták a magyar olvasót is.

Mi lenne hát az egyedül üdvözítő út? Őszintén megvallva: fogalmam sincs. Lehet, hogy nincs is ilyen. De az biztos, hogy Kölcsey tudott valamit: a harmóniás szavak–érzés–gondolat szentháromságának együtt kell érvényesülnie egy (jó) versben. Példákat is soroljak?

Az én rémületes kedvencem Arany Kertben című verse. Világos után vagyunk, totális kiábrándulás az emberből. Nem kizárt, hogy túl depressziós ez a vers.

Akkor viszont olvassuk el Vörösmarty A vén cigány című versét. A magyar irodalom legnagyobb verse. Szerintem. Világos után vagyunk, nagyhatalmak csatáznak a Közel-Keleten, eldöntendő, hogy ki a főnök a szemétdombon. De Vörösmartynál felcsillan valami reményféle is. (Kárhoztatták is érte az okos irodalomértők, mondván, hogy nem passzol a versben korábban leírtakhoz, de ebbe ne menjünk bele, mert ez már csak szakma...)

Szóval: van remény, igaz, hogy csak a távoli jövőben lesz jó, de jó lesz

(„Lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon...”). Ha viszont az lenne a kérdés, hogy én, versolvasóként mit idézek fel magamban, nemcsak a Költészet Napján, hanem akár esti imádság helyett is, akkor Füst Milán Este van című versét említeném. Ha a T. Olvasó is elolvassa, megérti majd, miért erre a gyönyörűségre szavaztam.

Lövétei Lázár László 

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang dong: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.  

(Nyugat, 1933.)

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS