Már amikor évad elején a műsorban megláttam, nagyon kíváncsi lettem: vajon hogy lehet szavak nélkül, csak mozgással elmondani mindazt a bombához hasonlóan sűrített történetet, amit Móricz Zsigmond a Barbárok elbeszélésében megír. De nem kételkedtem, nem gyanakodtam, azt mondtam: majd meglátjuk, ügyesek a Nagyvárad Táncegyüttes művészei, biztosan tudják, hogy oldják meg ennek a nagy fának a felaprítását, ha már belevágták a fejszéjüket.

Eljött a bemutató, és megláttuk: egyetlen katartikus történet helyett kaptunk kettő plusz egyet. Amit a színpadon előadtak, az volt a fősodor: számomra mindenekelőtt rituális törzsi násztáncnak tűnt, vagy ha valamiképpen mégis kötni szeretném a címhez, akkor egy ősbarbár pávatáncnak. Közben ötletszerűen fel-feltűnt a háttérben kivetítve mindennek a maximálisan megfinomított változata: az erőteljes mozgások darabossága helyett az érzelmek lényeginek vélt elemeit egészen a nyálasságig érzelgőssé redukált, szerelmet, összetartozást vagy valami hasonlót mondani akaró, kapcsolatteremtésre törekvő mozdulatok lassított felvételsora. És kegyetlenül szólt a zene, nem a vetített, finomkodó, hanem a színpadon zajló agresszív mozdulatok leképezése – hangokkal. Ez a két látható-hallható történés, aminek egymáshoz több-kevesebb köze természetesen volt. A harmadikhoz viszont sem az eltáncolt, sem a leginkább filmgrafikának mondható (ha egyáltalán van ilyesmi!) vetítésnek az égvilágon semmi.

Ez a harmadik sztori ugyanis Móricznak a novellája. És ha már tételesen, a reklámanyagokban kötik hozzá az előadást, nem természetes, hogy ilyen nyíltan nemcsak eltávolodnak tőle, de meg is tagadják. Az elbeszélés lényege ugyanis az állattartó közösségek örök témája, a kapzsiság miatt bekövetkező bestiális gyilkosság és az irigység tárgyát képező pluszvagyon eltulajdonítása. A Barbárok azért tragikusabb más hasonló történetnél, mert a Bodri juhász kisfiát is agyonütik a veres juhászék és az apjával meg a szintén megölt kutyával együtt gyorsan elkaparják. A történet másik ága, ahogy a családanya keresni kezdi a férjét és gyerekét. Találkozik is útközben a gyilkosokkal, Móricz épp csak jelzi, hogy a lopott állatokkal megnövelt nyájban az asszony mintha felismert volna néhányat. Következő tavasszal újrakezdi a keresést, és ezúttal az agyonvert kutya időközben felcseperedett kölykének segítségével sikerrel is jár.

Ez akár egy népmese is lehetne, de Móricz nem mesét ír, hanem a harmincas évek elején az egész világot megrázó gazdasági válság kegyetlen valóságának emberi vetületét: ha a két gyilkosság fizikailag szörnyen barbár tett is, a leleplezett veres juhászt egy kézlegyintéssel és egy odavetett „barbárok\" minősítéssel elintéző vizsgálóbírónak a lelki barbársága legalább annyira hátborzongató. Ennek a plusztartalomnak a megjelenítése ébresztette fel bennem a kezdeti fenntartást és – sajnos – jogosan. Nem tételezek fel Györfi Csaba rendező-koreográfus, illetve munkatársai, Andrea Belu és Dimény Levente, valamint a tehetséges táncosok részéről semmiféle szentségtörő szándékot Móricz Zsigmonddal kapcsolatban, egyszerűen csak nem kellett volna szerzőként feltüntetni a nevét.

A Barbárok cím tökéletesen fedi a bemutatott rituális táncot és a levetített enyelgő mozdulatsorokat, de Móricz párbeszédeit és történetszövését semmiképpen sem. Pedig a színpadon nemcsak a mozgásnak és mórikálásoknak van létjogosultságuk, hanem az igazi katarzist kiváltó emberi szavaknak is.