Miért van szükség kisebbségi törvényre?

Hogyha igaz – amint Kelemen Hunor pártelnök, miniszterelnök-helyettes kijelentette: a törvény a parlament őszi ülésszakán kerülhet „terítékre”, illetve a koalíció elé tárgyalásra. Addig azonban komolyan fel kell készülnünk a – valljuk be őszintén – nem sok sikerrel kecsegtető küzdelemre, amelybe parlamenti érdekképviseleti szervezetünk úgy vág bele, hogy puszta koalíciós tagsága is csupán a forgandó politikai szerencsének tulajdonítható.
Egy kisebbségi törvény végre-valahára való elfogadtatása iránti esélyeink és lehetőségeink mérlegelésekor – a tisztánlátás végett – messzire, egyenesen Trianonig kell visszamennünk. Egészen pontosan addig a kisebbségi szerződésig, amelyet Románia a szövetséges és társult főhatalmakkal 1919. december 9-én Párizsban írt alá.
Tudnivaló, hogy a „népek börtöneként” aposztrofált Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a soknemzetiségű királyi Magyarország széthullása nyomán hasonló módon igencsak vegyes nemzetiségű államok jöttek létre. Kirívó példa erre maga az aránytalanul megnagyobbodott Románia, amelynek 15,7 millió lakosából 4,5 millió, vagyis a lakosság mintegy 30%-a nem tartozott a román etnikumhoz. Ezen belül is a magyar közösség lélekszáma megközelítette a 2 milliót. Eme demográfiai viszonyok közepette még a triumfáló békecsinálók szemében is kapitális kérdésnek számított az idegenbe szakított kisebbségek helyzetének törvény általi rendezése, éspedig az 1919-es kisebbségi szerződés révén, azzal a kikötéssel, hogy ezt a román királyság alaptörvényei közé kell beiktatni. Erre nézve a jogszabály 1. cikkelye ellentmondást nem tűrő szigorral fogalmaz: „Románia kötelezi magát, hogy a jelen fejezet 2–8. cikkeiben foglalt rendelkezéseket alaptörvényül ismeri el; hogy semminémű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben, s hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos.” A 12., záró cikkely az előírt kisebbségi jogok biztosításaképpen egyenesen a Népek Szövetségének védelmét (a. m. garanție) helyezi kilátásba, valamint azt, hogy a végrehajtás során felmerülő „vitás kérdéseket” (a. m. panaszokat, esetleges sérelmeket) a Nemzetközi Állandó Bíróság bírálja el.
El kell mondani, mivel nem köztudott, hogy a kisebbségi szerződés törvényes becikkelyezésére soha nem került sor – mint ahogyan az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatok is jórészt papíron maradtak. Ion I. C. Brătianu, a „nagy nemzetegyesítő” tudatosan játszotta ki a szövetséges hatalmakat, így a kisebbségi szerződés gyakorlatba ültetése utóbb végképpen elsikkadt. Ezért

(„Nu vrem să devenim din asupriți asupritori”).
Az 1923-as királyi alkotmány gyakorlatilag még a nemzeti kisebbségek fogalmát sem ismerte el, ugyanis 1. cikkelyében „egységes és oszthatatlan nemzeti államnak” kiáltotta ki a román királyságot, eleve kizárva az „egységes nemzetből” a 30 százaléknyi kisebbségi államalkotó népességet, köztük is a 10–12 százaléknyi erdélyi és csángó magyarságot. Ennek megfelelően az 5. paragrafus kizárólagos értelemben „a románokról” szól, akik „faji, eredetbéli, nyelvi vagy vallási különbség nélkül élvezik a lelkiismereti szabadságot, tanszabadságot, sajtószabadságot...”. A román alaptörvényben ezzel együtt egyetlen szó sem esik a nemzeti kisebbségek jogairól. A román törvényhozás ehelyett megelégszik azzal, hogy a kisebbségi jogok kérdését egy külön törvénybe utalja, amely azonban azóta sem, sohasem született meg.

A békecsináló nagyhatalmak iránti megfelelési kényszer, illetve a nemzetközi kényszerítő körülmények hatására Románia ez alkalommal mégiscsak arra vállalkozott, hogy törvényi úton biztosítsa kisebbségi polgárainak a jogait. Az 1945. február 6-án elfogadott az évi 86. számú törvény, ismertebb nevén a Nemzetiségi Statútum arra volt hivatott, hogy a küszöbönálló párizsi békeszerződés kisebbségvédelmi záradékának a szerepét töltse be. Végül ez a törvény is ugyanarra a sorsra jutott, mint az 1919-es kisebbségi szerződés. Noha jogi szempontból mindmáig hatályos jogszabály, végrehajtására soha nem került sor, azóta sem lépett érvénybe. Összegzésképpen megállapítható, hogy a kisebbségi kérdés alkotmányos rendezésének az 1923-ban történt elszabotálása másmilyen módon 1945-ben is megismétlődött. Ennek pedig egyenes folytatásaképpen a kommunista Románia alkotmánya 1. cikkelyében az „egységes és oszthatatlan állam” (a. m. unitar și indivizibil) meghatározásának a hagyománya töretlenül folytatódott.
1989-ben, a kommunista diktatúra bukása után végre megnyílni látszott a lehetőség a kisebbségi kérdés alkotmányos rendezésére. Iliescu posztkommunista Romániája azonban a demokrácia vizsgáját hasonlóképpen elbukta. 1991-ben, a demokratikus Románia új alkotmányának az elfogadásakor kísérteties módon ismétlődött meg az 1923-as alaphelyzet. A cikkelyenkénti szavazáskor a parlament két háza gátlás nélkül fogadta el „az egységes és oszthatatlan nemzeti állam” dogmáját, miközben az RMDSZ-frakciónak csupán egy vérszegény tartózkodó álláspontra futotta erejéből.
Tisztánlátásával és erkölcsi-politikai bátorságával magasan kiemelkedik a magyar frakcióból Király Károly szenátor, aki a diszkriminatív 1. cikkely elfogadása nyomán a továbbiakban nem vett részt az alkotmány vitájában és a szavazáson sem, annak ellenére, hogy ez a szenátusból való kizárását, illetve szenátusi alelnöki tisztségének az elvesztését vonta maga után. Becsületére váljék az RMDSZ-nek, hogy végül is a végszavazáson nemmel voksolt az alkotmányra. Ezzel szemben arra már nem volt képes, hogy a népszavazáson ugyanerre szólítsa fel a magyar választópolgárokat. Hetven évvel Trianon után, íme, kisebbségpolitikai téren másodízben is megismétlődött a történelem, aminek nyomán elmondható: „Romániában a helyzet változatlan...” És ezzel már el is érkeztünk a 21. századba.
Történt ugyanis, hogy 2005-ben a Tăriceanu-kormány rászánta magát egy kisebbségi törvény benyújtására a román törvényhozásba. A nagy elvárásokat ébresztő látszólagos fordulat hiú reményeket ébresztett a magyarság körében, és román segédlettel megemelte az RMDSZ ázsióját, amely az általa megfogalmazott törvényszöveg alapvető hiányosságai ellenére minden lehetőt megtett a tervezet áterőltetése érdekében.
Látni kell azonban, hogy a román politikai osztály pillanatnyi törvényhozási hajlandósága ebben az esetben is konjunkturális volt.

Miként az előző esetekben, a világháborúkat lezáró békeszerződések megkötése idején, ez alkalommal is egy fontos önérdek, vagyis az Európai Unióba való felvétel késztette a román kormányt arra, hogy félrevezető módon kedvező gesztusokat tegyen a koalíciójába is bevont magyar politikai közképviselet irányába.
A törvénytervezet körül kialakult politikai színjáték és huzavona utóbb egészen világossá tette a román fél szándékainak és ígéreteinek az ürességét. A tervezet körüli kétéves szalmacséplés megtette hatását. A 2005. évi uniós országjelentés már elégtétellel üdvözli, hogy Romániában „előrelépés történt a kisebbségi integráció terén”, és „javult a helyzet a kisebbségi jogok tiszteletben tartása tekintetében”. Ebből azonban érdemben semmi sem volt igaz. Két éven át ugyan a Velencei Bizottsággal kezdve, Pierre Moscovici EP-jelentéstévővel, Tabajdi Csaba EP-képviselővel, sőt José Manuel Barosso akkori EB-elnökkel és Wilfried Martens volt néppárti elnökkel folytatva, valamint az EP LIBE-bizottságával (a. m. Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság) bezárólag az Európai Unió illetékes fórumai és személyiségei rendre üdvözölték és szorgalmazták a román kisebbségi törvény elfogadását. Sőt egy általam vezetett erdélyi politikai, polgári és egyházi küldöttség is közbenjárt ez ügyben Brüsszelben. Mindhiába, a törvényből nem lett semmi, hanem úgy, ahogy volt, elsüllyedt, és immár 16 éve alussza Csipkerózsika-álmát a román parlamentben. A szemfényvesztő félrevezetés nagymestereként pedig Románia – akárcsak a Neptungate nyomán az Európai Tanácsba – az RMDSZ kénytelen-kelletlen asszisztenciájával rövidesen beléphetett az Európai Unióba (2007).
Amint a száz évre visszanyúló előzményekből világosan kitűnik,

Az egykori Magyar Népi Szövetség balek nemzetárulásán talán nincs mit csodálkoznunk, hiszen a ’40-es évek második felében már nyakunkon volt a berendezkedő kommunizmus, amelynek ellenállni aligha lehetett volna. A nacionálkommunista diktatúra bukását (1989) követő új helyzetben viszont nagy mértékben jogos Németh Csaba székely szenátor kritikája egy nemzetiségi-kisebbségi törvény elfogadtatásának az elmulasztására nézve, ami értelemszerűen az RMDSZ adóssága.
Most, amikor a pártpolitikai haszonszerzés és a nemtelen hatalmi harc körülményei között recseg-ropog az alighogy létrejött hárompárti kormánykoalíció, sajnos már a kormányprogramba foglalt kisebbségi törvény puszta napirendre tűzése is eleve kérdésessé válik. Hogyha viszont valamely szerencsés fejlemény folytán mégiscsak sikerülne megmenteni a koalíciót, a szánalmas és tanulságos előzmények ismeretében komolyan fel kell készülni a kisebbségi törvény ügyének keresztülvitelére.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elérkezettnek látja az időt ennek a törvénynek a végre valahára való elfogadtatására. Elvárása szerint ennek az évszázados mulasztásnak a helyrehozatalára kell vállalkozniuk az Erdélyi Magyar Szövetség bukaresti törvényhozásban helyet foglaló képviselőinek. Tanulva a 2005-ös törvénykezdeményezés politikai színjátékának negatív tapasztalataiból, az RMDSZ-nek is meg kell találnia a lehetőséget koalíciós partnerei politikai támogatásának a megnyerésére, a kisebbségi törvényre vonatkozó kormányprogram teljesítésére. A feladat annál is nehezebb, mivel az unió támogatására a jelen viszonyok között aligha számíthatunk…
A kisebbségi törvénytervezet megszövegezésére bőséges forrásanyagul szolgálnak az előbbiekben felsorolt törvénykezdeményezések. Ezek összefüggésében is kulcskérdésnek kell tekintenünk a közösségi autonómia törvénybe foglalását.

Tőkés László

A szerző az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke