A házasság nem egy rózsaszín burok, hanem hivatás

Vettem egy Bibliát, és elkezdtem olyan közösségbe járni, ahol hasonlóan gondolkodó, Istennel kapcsolatot kereső fiatalok vannak. Tudatos döntés volt, hogy Vele megyek előre. Ebben a folyamatban sikerült megbocsátani Szabinak, már nem kellett átmenjek az utca túloldalára, ha megláttam, hanem szóba tudtam állni vele. Ezt ő is észrevette, és újra beszélgetni kezdtünk. Egyszer megkérdezte, hogy ha megbocsátottam neki, akkor folytathatjuk-e a kapcsolatunkat és én határozott nemmel feleltem. Mert folytatni semmiképp sem akartam, viszont újrakezdeni igen. Istennel együtt. Idén leszünk 24 éves házasok.

Volt, aki csúfolkodott, hogy ti csak imádkoztok, de nem tudjátok, hogy hogy kell gyermeket nemzeni. Aztán csoda történt: egy lelkigyakorlaton nyitottá váltunk, hogy örökbe fogadjunk egy babát, és el akartuk indítani a folyamatot. Közben elmentünk Szovátára pihenni és ott kiderült, hogy Adél várandós. Megszületett az első gyermekünk és utána még három, amit nagy áldásként, csodaként élünk meg.

Adél: Jézus nem azt mondta nekünk, hogy nem lesz semmi gond a házasságban, hanem azt, hogy velünk lesz. Vannak időszakok a párkapcsolatban, amelyek megpróbálják, bármilyen jól ismerjük egymást. Nem szabad a házasságra rózsaszín burkokként gondolni, így beszélni róla. Ez egy hivatás, ami a többi hivatáshoz hasonlóan azzal jár, hogy odateszem magam. Nem azt kell elvárni, hogy a másik boldoggá tegyen, hanem mindent meg kell tenni, hogy én tudjam boldoggá tenni őt.

Mindenkinek vannak gyengeségei. Fontosnak tartom, hogy Isten legyen a kapcsolat alapja, hogy Vele együtt tudjunk megoldást keresni az elakadásokra, Tőle tanácsot kérni, amikor nem találjuk a kérdésekre a választ.

Szabolcs Maros megye egyik legaktívabb polgármestere, a Marosvásárhely melletti nagyközséget, Marosszentgyörgyöt vezeti. Beszélgetésünk előestéjén Bukarestben volt ügyeket intézni, hajnalban ért haza, hét órától egy osztályfőnöki órán a házasságról beszélt a fiataloknak és nyolckor már feleségével együtt velünk beszélgetett. Közben jegyesoktatást is tart Adéllal közösen, házasságra készülő fiataloknak vagy olyanoknak, akik szeretnék megerősíteni kapcsolatukat egymással és Istennel.

Nagy támaszom és segítségem Adél.

Adél: Korábban bankban dolgoztam és a két gyermek után már nem mentem vissza oda. A harmadik gyermek után a családpasztorációs központba sem mentem vissza, pedig az közel állt a szívemhez és nagy szeretettel vártak. De nem tudtak félállást ajánlani, én meg nem akartam a három gyermeket itthon hagyni, másra bízni. A döntés nehéz volt, főleg azért, mert szembesülnöm kellett a környeztem, az emberek, a társadalom elvárásaival. Végül elfogadtam, hogy mindennél fontosabb, hogy ott legyek a gyermekeim mellett. Hazavárjam, elvigyem, tegyem-vegyem őket. A kicsi most kezdett oviba járni, így jó pár év kihagyás után – amikor csak a gyermekeimre, a családomra figyeltem – visszamentem a családpasztorációs központba részmunkaidővel.

Ez az én döntésem volt, és hálás vagyok, hogy ezt meg is tehettem. Meg tudtunk úgy lenni, hogy nekem nem volt munkahelyem és keresetem.

a ki nem mondott dolgok robbannak, egyszer kifakadnak. Ha mennyiségben nem jut annyi idő egymásra, amennyit szeretnénk, akkor minőségi időt töltsünk a házastárssal és gyermekkel is. Hiszen nem csak olyan házastársat akarunk, aki mindennap ott van – mosogat, főz, akivel ágyba bújhatsz –, hanem igazi társat.

Adél: A beszélgetések a kapcsolat épülésére vannak, ha nem beszélgetünk, akkor nincs kapcsolatunk. Ha nem tudjuk, hogy minek örül, mi fáj neki, akkor párhuzamosan élünk egymás mellett, de nem együtt, nem kapcsolatban. Magától nem megy a házasság, dolgozni kell rajta. Hetente legyen két-három óra, amikor a házastársak csak egymásra figyelnek, amikor kibeszélik az esetleges sérelmeket, megosztják legmélyebb gondolataikat. Hetente legyen legalább egy nap, amit a házasságukra szánnak: sétáljanak, beszélgessenek és évente legyen legalább egy hosszú hétvége, csütörtök-vasárnap, ami csak az övék. Érdemes ezért harcolni, ezt komolyan venni.

Persze, az életben mindig találunk kifogásokat, hogy mindezt miért nem tehetjük meg. Nem szabad elfelejteni, hogy a nagy szétdobáló, a Sátán is ott van mindennapjainkban, a házasságukat is szét akarja szedni és mindenféle akadályt gördíthet az utunkba. Ezeket a harcokat meg kell vívni.

Szabolcs: két szó jut eszembe jó tanácsként: türelem és értékelés. A családos közösségben, de a fiatalok életében is azt látjuk, hogy egyre türelmetlenebbek és kritikusabbak lesznek az emberek. A virtuális világban sok minden gombnyomásra működik, gyorsan elérjük, ami rávetítődik a házastársi kapcsolatunkra, a házasságunkra is. Ez nem jó. Buzdítom a házastársakat, hogy figyeljenek oda és legyenek türelmesek egymáshoz. Válasszák külön a munkahelyüket, a szociális életüket és váltsanak vissza a sebességből a házasságban. Ha a felületes, futó életet bevisszük a kommunikációba, az intimitásba, ez feloldja a házassági kapcsolat erejét.

A hétköznapokban, minden nap ki kell fejezni azt, hogy értékeljük: megköszönni a reggeli kávét, az összeszedett asztalt, a kivitt szemetet.

Döntés kérdése a türelem, és az is, hogy hálás vagyok. Nem érezem azt, hogy ez mindig könnyű, hogy valóban ezt akarom, de eldöntöm, hogy így teszek. Tapasztalatom szerint ezeket a döntéseket nehéz meghozni, de nem lehetetlen, mert Fentről kapunk erőt hozzá. Döntök, hogy türelmes vagyok, hogy értékelem a házastársam, hogy szeretem akkor is, ha néha csalódást okoz. Az otthonról hozott családi kultúránkban ez nincs benne, ezért tanulni kell. Tudatosan oda kell figyelni egymásra, dönteni arról, hogy most türelmes és hálás leszek, időt szánok a házastársamra, odafordulok hozzá, vele beszélgetek. Mindez óriási erőt tud generálni. A sok köszönöm olyan, mint a vitamindózisok, éltetik a házasságot.