Talán mert nem is hagyományos gépeket használnak, hanem az ember folyamatosan frissülő, dinamikus, kreatív alkotóerejére hagyatkoznak, ugyanis a szellemileg legtermékenyebb részünk, az agyunk ludas a dömpingben. Sok mindenre képes a szürkeállomány, hisz az idők során a tűztől és keréktől kezdve az atombombáig és a számítógépig derekasan megtette a magáét.

A baj akkor jön, amikor valakit épp azért fizetnek, hogy jobbnál jobb ötletekkel álljon elő, de hiába is kísérletezik, csak üresjáratban kattog az a fránya elme, és semmi érdemlegeset nem tud magából kitermelni. Ilyenkor két lehetőség marad: az egyik az adott állásból való kilépés, a másik pedig a tartalékban mindig bőven felhalmozott spanyolviaszhalmazba jó mélyen beletúrni, és onnan kiemelni valamit. Köztudott, hogy nálunk a becsületbeli lemondás az olyan, mint a fehér holló, úgyhogy marad a spanyolviasz ki tudja hányadik újrafelfedezése.

Ez történt nemrégiben is, amikor a megboldogult szakértői kormány tanügyminisztere valami nagyon maradandót akart maga után hagyni, de semmi épületes nem jutott eszébe, csak egy hangzatos, az adható házi feladatok időtartamát fővesztés terhe alatt szabályozó törvény. Amikor meghallottam, azt hittem elnéztem a naptárt: ez már valami farsangi komédia, de kiderült, tévedtem. Aki életében nem állt szemben egy hat és tizennyolc év közti korosztályoknak huszonvalahány tagú közösségével, annak is világos, hogy ilyesmit még egy ilyen, aránylag kisszámú osztályban sem lehet előírni, nemhogy országos érvényű törvényt faragni hozzá! Enyhén szólva bődület. Mert egy tanerőnek startból kell annyit tudnia, hogy van gyermek, akinek szükséges otthoni feladatot adni, és van, akinek nem.

Továbbá: van olyan, akinek a tananyag megértéséhez és elsajátításához elég a rendesen megtartott órán jelen lennie, ha valamit nem ért, megkérdeznie, és arra választ is kapnia. Más gyermek inkább otthoni se-gítséggel végzi el mindezt. Van, aki csak átlapozza a leckét, mintegy felidézi és rögzíti a hallottakat, van, akinek kétszer-háromszor is el kell olvasnia. Sajnos viszont, hogy a tanerők közt is van, akinek a miniszteri törvény az szentírás, van, akinek bárgyúság. Ezzel vége is a pszichopedagógiai kiselőadásnak, döntsön mindenki, ahogy jónak látja. Engem ez már nem érint, én ugyanis épp készülök egy jót csámcsogni az új tanügyér emelkedett „gyöngyszemein”.