VEZÉRCIKK – Nem szeretem az operettet. Akinek ezzel baja van, kérem, az isten szerelmére, ne olvassa tovább ezt az írást.
2016. augusztus 02., 19:302016. augusztus 02., 19:30
A színházról akartam írni (vö.: nagy fa, fejsze). A színházról és a közép-kelet-európai társadalmakról (vö.: nagy fa, fejsze, csimborasszó). Arról, hogy miért olyan nehéz a színházról és egyáltalán a művészetről beszélni ezekben a társadalmakban. Hogy az úgynevezett ízlésbeli felfogások hogyan válnak csatabárddá ezekben a társadalmakban, és a felek hogyan ássák el a művészetet, miközben kiássák a csatabárdot. A negyven évről a pusztában. Arról, hogy ezek a társadalmak még mindig gyermekek, hiszen az előző, elnyomó rendszerben nem engedték őket felnőni, most meg nem lehet csak úgy beadni a növekedési hormonokat intravénásan. (Hol van egy társadalom vénája?) Arról, hogy nincs is jogom erről beszélni, hiszen mit sem tapasztaltam meg az előző rendszerből, így most még inkább nem értem, mi zajlik itt tulajdonképpen, amikor újra és már megint, még egyszer neki kell állni, hogy tisztázzuk az alapvető fogalmakat.
Azt tudniillik (vagy nem illik, nem tudom), hogy a művészet nem szólhat pusztán a felhőtlen szórakoztatásról – és ez nem azt jelenti, hogy nincs művészi értéket képviselő vígjáték, teszem azt. Azt, hogy a jó művészet a legfelhőtlenebb pillanatokban, a legharsányabb poénok közben is képes elgondolkodtatni, szöget ütni abba a sokat próbált közép-kelet-európai fejbe. Azt, hogy a legművészibb köntösbe (vö.: a király új ruhája) bújtatott előadás (könyv, kép, zene stb.) is lehet öncélú művészkedés, de egy elsőre öncélú művészkedésnek tűnő műalkotás is lehet értékes, csak oda kéne tenni a csontot, hogy megértse az a szögekkel televert fej. Azt, hogy minderről nem azért nehéz beszélni, mert nincsenek rá szavak (– vannak), hanem azért, mert nem egyforma a szókincsünk (– és nem is minden szókincs a Deákné vászna, teszem azt). Azt, hogy a hagyományok megőrzése is fontos, de azért a művészet alapvető, zsigeri és leküzdhetetlen igénye éppen a saját szókincsének folyamatos bővítésére, megújítására irányul (vö.: ugyanannyi fej, több szög, kisangyalom). Azt, hogy a közpénzből finanszírozott művészetnek is igazi művészetnek kell lennie, mint ahogyan a közpénzből épített utaknak is igazi utaknak kell lenniük (vö.: megfelel a célnak). (Azt, hogy a cél az, hogy nem leszünk operettország – vö.: nem ugrom be a nagybőgőbe.)
Erről akartam írni. De nincs kedvem, igazán nincsen (vö.: ).
Nem a fősodratú pártokkal szembeni elégedetlenség és bizalmatlanság, hanem a TikTok közösségi alkalmazás a felelős azért, hogy a fiatalok körében a legnépszerűbb párt az AUR – legalábbis maguk a fősodratú pártok ezt szeretnék elhitetni a nyilvánossággal.
A kérdés az, képesek-e a bihari magyar pártok, politikusok a polgárokkal közösen valamilyen érdemi együtt gondolkodásra egy közös, reális és hiteles magyar jövőkép kialakítása érdekében – írtam a Krónika vezércikkében négy éve.
Nem tudok olyan egészségügyi miniszterről Romániában, akit ne szidtak volna azért, hogy az állami ellátórendszernek nem jut elegendő forrás. Miközben a magánegészségügy számít sikertörténetnek. Ezzel viszont az a gond, hogy sokak számára megfizethetetlen.
Ez is megvolt: Oroszország polgárai az összes rendelkezésre álló Vlagyimir Putyin közül megválasztották Vlagyimir Putyint.
Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott –, mára a történet elcsendesedett.
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Vajon megtörténhet, hogy Klaus Iohannis a NATO főtitkára lesz, ráadásul magyar támogatással? Jelen állás szerint akár még ez is bekövetkezhet, bár a valószínűsége azért nem nevezhető egetverőnek.
Csak áll, és bámul ki a fejéből a verespataki bányaterv több mint másfél évtizedes történetét végigkövető krónikás, mert a közelmúlt fejleményei alapján rá kell jönnie: naiv volt, amikor azt hitte, újat nemigen mutathatnak neki ebben a témában.
Még néhány ilyen megnyilvánulás a választási lázban égő „felelős” nyugat-európai politikusok részéről, és előbb-utóbb arra eszmélünk, hogy háborúban állunk.
Sok faluban soha nem volt olyan mérvű infrastrukturális fejlesztés, mint az elmúlt két évtizedben. Az aszfaltozás, közművesítés, az új művelődési házak, orvosi rendelők és a felújított iskolák ellenére a romániai falu mégsem vonzó, a fiatalok menekülnek.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!