JEGYZET – Egyelőre csak buta szóbeszédnek, felelőtlen fecsegésnek tűnhet az a hír, amit a napokban egyik reggel a magyar köztévé hírfolyamában, a kiküldött tudósító bevonásával kommentáltak: a kaliforniaiak közel egyharmada ki akar lépni az Egyesült Államok szövetségéből.
2017. február 14., 23:492017. február 14., 23:49
Sem április 1-je, sem a vicc vagy az átverések világnapja nem volt, akkor mi történt mégis? A tudósító részletes beszámolójából aztán megtudtam: az elnökválasztási eredmény miatt gorombultak be az Államok nyugati partjának legismertebb, legfejlettebb és világszerte sokmilliónyi ember leginkább vágyott vidéke, nem mellékesen pedig negyvenmillió körüli lakosságával a legnépesebb tagállam. A tudósító elmondta, már a szándékfelmérést is elvégezték, innen a kb. egyharmadnyi kilépéspárti számadat, és elindítják a népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtést. Ez természetesen nem egyszerű, a szövetségi törvények előírásai nagyon szigorúak, de ha meglesz a kellő számú aláírás, két év múlva lehet majd népszavazni.
Aztán?! Ez még csak az első hajszálrepedés, bár neve is van már a kaliforniai elképzelésnek: Calexit. Dicséretére legyen mondva, a tudósító igazi profiként beszélt, nem lihegte agyon a hírt, nem ájuldozott, nem foglalt állást, csak elmondta: gazdasági szempontból adottak a körülmények a különéléshez. Döbbenetemet valamelyest oldotta az ősrégi vicc, amin diákkorunkban olyan jól szórakoztunk, hisz arról szólt, hogy az amerikai és a szovjet elnök arról beszélget, mit csinálnak majd első nyugdíjas napjukon: az amerikai kimegy a farmjára, és nekilát az ottani munkálatoknak, a szovjet pedig végigbiciklizi az ország határát. Mire az amerikai: jó, jó, de mit csinálsz majd délután?
Jó volt ezt hallani, épp mert elképzelni sem lehetett a Szovjetunió széthullását, egy mostani nagydiák viszont nem tudja, mi is volt az. Tíz éve, amikor számunkra is beteljesült az EU-tagság álma, mi sem tudtuk, hogy lassan, de biztosan leértékelődik. A közös európai szövetség, amivel már Napóleon is kacérkodott, recseg-ropog. A hajszálrepedések sora eszi-mállasztja. A nagy közösködésből még nagyobb különködés kandikál elő. Olyan hírek is terjengnek, hogy kétsebességű lesz az európai motor: a fontosak száguldása és az indultak még cammogása. S akkor megint ott leszünk, ahol a part szakad, sistergünk saját zsírunkban, büszkén, amiért tíz esztendőt valahogy csak kibírtunk, és tíz esztendeig megtűrtek minket is. Kábítószernek pedig lesz majd a százéves államiság ünneplése, kit érdekel akkor a más baja?!
A kérdés az, képesek-e a bihari magyar pártok, politikusok a polgárokkal közösen valamilyen érdemi együtt gondolkodásra egy közös, reális és hiteles magyar jövőkép kialakítása érdekében – írtam a Krónika vezércikkében négy éve.
Nem tudok olyan egészségügyi miniszterről Romániában, akit ne szidtak volna azért, hogy az állami ellátórendszernek nem jut elegendő forrás. Miközben a magánegészségügy számít sikertörténetnek. Ezzel viszont az a gond, hogy sokak számára megfizethetetlen.
Ez is megvolt: Oroszország polgárai az összes rendelkezésre álló Vlagyimir Putyin közül megválasztották Vlagyimir Putyint.
Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott –, mára a történet elcsendesedett.
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Vajon megtörténhet, hogy Klaus Iohannis a NATO főtitkára lesz, ráadásul magyar támogatással? Jelen állás szerint akár még ez is bekövetkezhet, bár a valószínűsége azért nem nevezhető egetverőnek.
Csak áll, és bámul ki a fejéből a verespataki bányaterv több mint másfél évtizedes történetét végigkövető krónikás, mert a közelmúlt fejleményei alapján rá kell jönnie: naiv volt, amikor azt hitte, újat nemigen mutathatnak neki ebben a témában.
Még néhány ilyen megnyilvánulás a választási lázban égő „felelős” nyugat-európai politikusok részéről, és előbb-utóbb arra eszmélünk, hogy háborúban állunk.
Sok faluban soha nem volt olyan mérvű infrastrukturális fejlesztés, mint az elmúlt két évtizedben. Az aszfaltozás, közművesítés, az új művelődési házak, orvosi rendelők és a felújított iskolák ellenére a romániai falu mégsem vonzó, a fiatalok menekülnek.
Most, hogy feltartóztathatatlanul veszi át a tél helyét a tavasz, arra gondoltunk, a természethez hasonlóan kicsit megújulunk mi is.
szóljon hozzá!