Sem április 1-je, sem a vicc vagy az átverések világnapja nem volt, akkor mi történt mégis? A tudósító részletes beszámolójából aztán megtudtam: az elnökválasztási eredmény miatt gorombultak be az Államok nyugati partjának legismertebb, legfejlettebb és világszerte sokmilliónyi ember leginkább vágyott vidéke, nem mellékesen pedig negyvenmillió körüli lakosságával a legnépesebb tagállam. A tudósító elmondta, már a szándékfelmérést is elvégezték, innen a kb. egyharmadnyi kilépéspárti számadat, és elindítják a népszavazás kiírásához szükséges aláírásgyűjtést. Ez természetesen nem egyszerű, a szövetségi törvények előírásai nagyon szigorúak, de ha meglesz a kellő számú aláírás, két év múlva lehet majd népszavazni.

Aztán?! Ez még csak az első hajszálrepedés, bár neve is van már a kaliforniai elképzelésnek: Calexit. Dicséretére legyen mondva, a tudósító igazi profiként beszélt, nem lihegte agyon a hírt, nem ájuldozott, nem foglalt állást, csak elmondta: gazdasági szempontból adottak a körülmények a különéléshez. Döbbenetemet valamelyest oldotta az ősrégi vicc, amin diákkorunkban olyan jól szórakoztunk, hisz arról szólt, hogy az amerikai és a szovjet elnök arról beszélget, mit csinálnak majd első nyugdíjas napjukon: az amerikai kimegy a farmjára, és nekilát az ottani munkálatoknak, a szovjet pedig végigbiciklizi az ország határát. Mire az amerikai: jó, jó, de mit csinálsz majd délután?

Jó volt ezt hallani, épp mert elképzelni sem lehetett a Szovjetunió széthullását, egy mostani nagydiák viszont nem tudja, mi is volt az. Tíz éve, amikor számunkra is beteljesült az EU-tagság álma, mi sem tudtuk, hogy lassan, de biztosan leértékelődik. A közös európai szövetség, amivel már Napóleon is kacérkodott, recseg-ropog. A hajszálrepedések sora eszi-mállasztja. A nagy közösködésből még nagyobb különködés kandikál elő. Olyan hírek is terjengnek, hogy kétsebességű lesz az európai motor: a fontosak száguldása és az indultak még cammogása. S akkor megint ott leszünk, ahol a part szakad, sistergünk saját zsírunkban, büszkén, amiért tíz esztendőt valahogy csak kibírtunk, és tíz esztendeig megtűrtek minket is. Kábítószernek pedig lesz majd a százéves államiság ünneplése, kit érdekel akkor a más baja?!