Most a nagyváradi pénzügyigazgatósági palota ügyében hozott vérlázító, a tulajdonjogi iratokat, a józan észt és az emberi jóérzést egyaránt semmibe vevő ítéletet a legfelsőbb bíróság. Holott az irgalmasrend által építtetett, és az osztrák-magyar pénzügyminisztérium által a pénzügyi igazgatóság számára bérelt ingatlanért a trianoni diktátumot követően még a román állam is lakbért fizetett a rendnek, amit dokumentumok igazolnak.

Ráadásul a két oldalán álló, szintén egyházi építésű szomszédos épületeket már jogerősen vissza is kapta az irgalmasrend által az ügyei képviseletére meghatalmazott váradi római katolikus püspökség. Így most közéjük beékelődik a kommunisták által államosításnak nevezett procedúra során ellopott, és most a lopást szentesítő – nemzetközi igazságügyi fórumokon remélhetőleg még megsemmisítendő – jogerős bírósági ítélettel a megyei önkormányzatnak ajándékozott palota. Külön dühítő, hogy mindez olyankor történik, amikor a megyei önkormányzat élén ismét magyar, az RMDSZ színeiben oda került elnök áll.

Emlékezetes: nem ez az első hasonló eset, Sepsiszentgyörgyön a református egyház által építtetett Székely Mikó Kollégiumot államosították vissza egy eszelős bírósági ítélettel azt követően, hogy korábban visszaszolgáltatták a jogos tulajdonosnak. Mindez nem vallási ügy, nem vallásosság versus laicitás tengely mentén áll fenn a konfliktus, hanem a tulajdonhoz való jog szentségéről van szó. Amelyet a román állam egyik szerve immár sokadik ízben vesz semmibe.

A restitúciós folyamattal kapcsolatos állítólagos visszaélésekre hivatkozva az elmúlt években gyakorlatilag leállt a kommunizmus idején elorzott ingatlanok visszaszolgáltatása, aminek az ingatlanhiányban szenvedő a román állami és önkormányzati szervek örülhetnek. Ugyanakkor megfigyelhető az igyekezet arra, hogy a magyar tulajdonosok által már visszakapott ingatlanokat ismét elorozzák. Ennek érdekében soviniszta román politikusok gyakran tesznek hazug, a történelmi valóságot elferdítő „érveken\" alapuló feljelentéseket – az egyetlen cél az egyszer már megszerzettnek hitt, de mégis újra elvesztett „várak\" visszafoglalása.

Emögött az a mentalitás érhető tetten, amely a trianoni diktátum nyomán román fennhatóság alá került országrészt, illetve az ott található összes vagyonelemet zsákmánynak tekinti, olyan meghódított gyarmatnak, ahol a behódoltatott őslakosoknak semmihez sincs joguk, minden a hódítót illet, függetlenül attól, hogy egy ingatlan korábban magyar állami vagy magántulajdonban volt. Ez önmagában csupán mérsékelten volna veszélyes, ha nem tapasztalnánk azt, hogy ezt a gyarmatosító mentalitást egyre többször teszik magukévá a hivatalos román állami szervek, olyan szintre eljutva, hogy a bíróságok immár bizonyítékokat figyelmen kívül hagyva semmizik ki vagyonukból a jogos tulajdonosokat.

Mindez alapján kijelenthető: az az Európai Unió által modellértékű kisebbségpolitikát alkalmazó országként aposztrofált, az Egyesült Államok által pedig az egyik „legmegbízhatóbb\" európai szövetségesnek nevezett Románia egyre távolabb áll attól, hogy jogállamnak lehessen nevezni.