Tapasztalatai szerint a tévhitekkel ellentétben a zarándoklattól nem kell azonnali megvilágosodást, az élet gyökeres megváltozását várni: a változások lassan, de biztosan úgyis végbemennek az ember lelkében.

A csend és zavartalan magába tekintésen kívül társaságban és rengeteg közösségi élményben is része volt a Székelyudvarhelyen élő Györgydeák Botondnak az elmúlt hónapban a zarándokúton: életének egy nagyobb fordulópontja küszöbén, szeptember 18-án vett búcsút a Székelyföldtől, majd a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból nyolcszáz kilométert gyalogolt szűk egy hónap alatt a keresztények harmadik legfontosabb zarándokhelyéig, a spanyolországi Santiago de Compostelában lévő székesegyházig, ahol a hívők szerint idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai vannak eltemetve.

Útjának végét azonban az attól körülbelül kilencven kilométerre lévő Finisterre-fok megtekintése jelentette, amelyet régen a világ végének hittek a keresztények.

Számos utazó meghosszabbítja a Szent Jakab földi maradványait őrző városba vezető zarándokutat ezzel a szakasszal, amely valóban a gyaloglás végét jelenti – magyarázta Botond, hozzátéve, a hagyományok szerint a gyalogos zarándokok az út megkezdésekor magukhoz vesznek egy követ, amelyet Santiago de Compostelában vagy a „világ végén” tesznek le, ezzel együtt pedig szimbolikusan gondjaikat is maguk mögött hagyják. Hasonló szertartás, hogy Finisterre-be érve elégetik az El Caminón használt ruháikat – mindezt Botond is megtette.

Egy mosoly ereje

Elmondása szerint nem vallási okokból vagy önmaga keresése céljából tette meg gyalogútját – régi vágya volt, hogy bejárja a francia Caminót, és huzamos ideig spórolt, hogy megengedhesse magának az ehhez szükséges strapabíró felszerelések megvásárlását, továbbá a repülőjegyet, buszjegyeket, illetve hogy a mindennapi kiadásokat – ételt, szállást – fedezni tudja.

Napközben általában egyedül gyalogolt: volt, hogy egész nap alig beszélt – a magányosabb pillanatokban különösen értékes volt számára, ha egy-egy zarándokkal, helybélivel szóba elegyedhetett –, esténként azonban gyakran találkozott két budapesti utazóval, akikkel a költségek egy részén is osztozott. Az út során általában barátságos, közvetlen légkör vette körül: a zarándokút igen népszerű, így annak mentén teljes caminós iparág alakult ki: sok a számukra kialakított szálláshely – albergue –, étkezde és kávézó.

Mind a helyiek, mind a zarándokok között rengeteg érdeklődő, empatikus ember van, akik jól tudják, hogy az út szélén üldögélő, elfáradt vagy legyengült zarándoknak, a magányosan, esőben menetelőnek a hosszú táv megtételéhez elegendő erőt adhat egy mosoly, egy „Buen Camino!” (Jó Caminót!) köszöntés – fejtette ki Botond. Hozzátette, a szállásokon olykor előfordulnak lopások, fosztogatások is: ő például tanúja volt annak, hogy egy zarándoknak ellopták a nadrágját – ami egy ilyen hosszú úton a felszerelés nélkülözhetetlen eleme, hiszen senki sem hurcol magával egy egész ruhatárat –, de arról is hallott, hogy egy éjszaka egy teljes szállást kifosztottak.

A szállóhelyek általában 20-30 férőhelyes szobákkal várják a zarándokokat viszonylag olcsón, néhol lelkiismeretükre bízva az adomány összegét – arra persze számítani kell, hogy főként nyáron hosszas sorban állás előzi meg a bejutást, továbbá alkalmazkodni kell a többi szállóvendéghez akkor is, ha horkolnak, vagy nem tisztálkodnak, ezenkívül le kell mondani az itthon megszokott élet olyan mozzanatairól, mint például a hosszú, forró zuhany.

Számos híresség is végigmegy az úton, ők viszont általában drága szállodákban, luxuskörülmények között pihenik ki fáradalmaikat. Botond szerint azonban jóval felemelőbb élmény a közös szálláson éjszakázni, hiszen így sokkal több tapasztalattal gazdagodik a zarándok. Ő például jóval türelmesebb, megértőbb lett az egy hónapos út során.

A zarándoklat csendje, az itthoni, megszokott élettől való elszakadás az okostelefonok korában már nem olyan könnyű, mint régen – mondta el, hozzáfűzve, a közösségi oldalon napi kapcsolatban állt szeretteivel, ám nagyjából csak a legszükségesebbeket tudatta velük, és fotókat tett közzé útjáról. Így is maradt ideje arra, hogy saját belső világára koncentráljon: voltak olyan napok, amelyekből nem sokra emlékszik, annyira elmélyült zarándoklat közben.

A fésűkagyló jele – a Szent Jakab-út jelképe –, valamint a számtalan zarándok által elhelyezett kavicsok és más emlékek végigkísérték mindennapjait: a spanyolok olyan gondosan kiépítették a zarándokutat, hogy még az erdei szakaszok egy része is kövezett, a sűrű jelzések miatt pedig nehéz eltévedni.

Módosul az értékrend

Botond többnyire idősekkel találkozott az úton: egyik este egy albergue-én egy budapesti nő 78. születésnapját ünnepelte, aznap több mint tíz magyar sodródott egymás mellé a szálláson. A néni elmesélte, hogy másfél hétig nem találkozott magyarral, és mivel szegényes az idegennyelv-tudása, abban az időszakban nem is igazán beszélt senkivel. Amikor megadatott neki, hogy magyar zarándokok körében ünnepelhessen, az egész életét elmesélte egy este alatt – emlékezett vissza a székelyudvarhelyi zarándok.

Véleménye szerint az úton átértékelődik az ember mindennapi élete: egy hónapig egy hátizsákból öltözködve, csapvizet fogyasztva és legalább húsz emberrel együtt megszállva kiderül, mit tud itthon is nélkülözni. Többet gondol szeretteire, őszintén hálát tud adni a sok jóért, ami másoknak talán nem adatott meg, és újraértelmezi esetleges konfliktushelyzeteit. A változás azonban nem azonnal érkezik meg: a zarándokok tapasztalatai szerint hosszabb időnek kell eltelnie addig, amíg az út élményei a mindennapokra is komolyabb hatást gyakorolnak – mondta el Botond.

Hozzátette, a továbbiakban is szeretne gyalogosan zarándokolni akár a mostaninál jóval hosszabb távon. Az emberek, a spontán kialakuló barátságok, a szabadság érzése, a kényszermentes haladás visszavonzza az embert a Caminóra – mondta el.