1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra.
2016. április 24., 11:402016. április 24., 11:40
A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát.
Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.)
A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás\", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában\" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége.
Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban.
A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat.
A Ion Iliescu-féle „demokráciát\". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget.
Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos (Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?\") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul.
A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki.
A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs\"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak.
És persze fiatalodunk – a 90 közelében...
Kántor Lajos
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.
szóljon hozzá!