Nem sokkal a ballagás időpontja előtt ugyanis kiderült, hogy mivel a sportcsarnok befogadóképessége véges és a tavalyi Colectiv-tragédia után immár gyakorlatilag is korlátozott az eddigi szemethunyás helyett, csak a mintegy kilencszáz végzős elfoglalná a megengedett kapacitás felét. Ezért a vezetőség végül úgy döntött, hogy – az esetleges kánikulára való tekintettel – este hatkor a Színház-téren tartatik meg az eskütétellel egybekötött ünnepség.

Még szóba jöhetett volna a focipálya, esetleg az eredeti helyszín, amennyiben a kint rekedtek számára szükséges feltételek megteremtődtek volna. Ha engem megkérdeznek, inkább a hagyományos helyszín mellett szavaztam volna. Úgy, hogy a sportcsarnok körül, esetleg a ligetben óriásképernyőket és lehetőleg árnyékot biztosítsanak. Amennyiben lehetséges.

Műtét légkondicionálás nélkül

Úgy látszik, nem volt lehetséges, és maradt az új helyszín új időponttal. A rockkoncertre emlékeztető tribünt a buszra várakozók hagyományos helyén állították fel. Legutóbb a városnapokon volt ugyanitt igen sikeres koncert. A díszemelvényen helyet foglaló tucatnyi egyetemi vezető, tanácselnök és főispán között egyetlen magyar, az újdonsült rektorhelyettes. A kakukktojás. Rajta kívül az orvosi kar legjobb tanulmányi előmenetelű magyar végzettje szólalt fel magyarul, lélekhez szóló szabad beszédet tartott. (Kedves Júlia! Kapd meg a Jóistentől, a sorstól itthoni szakmai érvényesülésed és családi boldogságod lehetőségét!) Angol szakos kolleganője azzal tűnt ki, hogy három nyelven búcsúzott, igyekezve magyarul is minél helyesebben kiejteni a szavakat: „Köszönöm. Gratulálok!\" A harmadik évfolyamelső lánynak a ballagófejfedője volt kirívó, rajta a felirattal: „Doamne ajută!\" (Isten segíts).

A megyei tanácselnök ahhoz a műtéthez hasonlította az eseményt, amikor a légkondicionálást mellőzni kell. De időnként ilyen az orvosi szakma – nyugtatgatta a jelenlevőket. A színházteret betöltő rengeteg ballagó és a körülöttük elhelyezkedő hallgatóság úgy próbálta átvészelni a kánikulát, hogy lehetőleg ne adjon munkát a rohammentő szolgálatnak. Egyesek a szökőkút vizében hűsítgették kólás palackjaikat, mások sok lépés távolságban félrevonultak az árnyékba.

A jelenlevők csak többé-kevésbé követték az eseményeket. Pedig volt két óriáskivetítő is. Bizonyára kevesen értettek három nyelven, márpedig ilyen hőségben még az anyanyelveden elhangzó beszédekhez is önuralom és türelem kell. Példának okáért. A ferencesek árválkodó tornya melletti padon sötétebb bőrű, lezserül öltözött srácok (leendő doktor urak?) folyamatosan beszélgettek, miközben náluk jóval idősebbek a csonka toronynak támaszkodtak. Utóbbiak előtt elsétált egy (székely) néni, és a Vártemplom iránt érdeklődött. Magyarul kérdezősködött, a románt nemigen beszélte. Bizonyára úgy gondolta: ebből elég lesz, inkább még időben a templom korlátozott befogadóképességű padsoraiban foglal helyet. Kitartóan próbálkozott, amíg útbaigazítást sikerült nyernie.

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hivatalos ballagási ünnepsége rendhagyóan zárult. Az eskü szövegét ugyanis úgy mondatták el három nyelven, a rektor és két helyettese, hogy egymást váltották a mondatok, félmondatok. Ez is kipipáltatott, és máris jött az örömujjongás, és levegőbe röppentek a lufik és a diáksapkák (feltalálásuk helyén nevük: velvet). A szépen kiöltözött, már-már szabadtéri divatbemutatót sugalló, virágcsokrokat szorongató rokonok és barátok számára megérkezett a várva-várt pillanat és feladat: megtalálni ballagó szeretteiket. Mialatt sok decibeles rockzene töltötte be a teret. Megszólalt egyetlen magyar sláger is: „Kicsi vagyok... Repül a bálna... Aki hülye, az is marad.\"

Fénykép Dél-Afrika zászlajával

A tér csak lassan ürült ki. Eközben egyre inkább kitűntek az eltérő kultúrájúak. Második éve ők és rokonaik is ünnepelnek, és növelik Marosvásárhely bevételeit és turistaforgalmát. Közel-keleties vonású büszke apa és fia, burkákba (fejkendőkbe) burkolózó rokonság, ballagós fénykép három kisfiúval, saját csecsemőjét ölbe vevő velvet sapkás leendő orvosnő. De a legszimbolikusabbnak az a jelenet bizonyult, amikor néhányan dél-afrikai zászlóval fényképeztették magukat, háttérben UMF-felirattal. Valóban, Fokváros és Pretoria lobogója a fekete és a piros mellett fehér-zöldet és sárga-kéket is magába foglal. És hol van már az apartheid...

A Vártemplom felé menet feltűnnek a Iancu-szobornál gyülekezők. Szusszanásnyi, vizespalacknyi idő, és máris kezdődik a második felvonás. A háromszáznál több magyar végzős bejövetele és helyfoglalása tíz perc, a négy történelmi egyház képviselőinek a szolgálata megszokott időtartamú, a köszöntések összességükben túl hosszúak, az egyénre szabott diplomák kiosztása fél óra. Mindezt összevetve, fél tizenegyre ér véget a maratoni ballagás. A sorok rendezése újabb fél óra, aztán a máshonnan érkezők eldöntik, hogy Marosvásárhelyen maradnak, vagy indulnak haza. Az ünnepi ebéd már úgyis megtartatott. Már koccintottak „a medve bőrére\".

Amúgy a magyar tagozat hagyományossá vált ballagási ünnepsége felemelő és színvonalas volt. A Studium-Prospero Alapítvány a templomba be nem férőkről is gondoskodott, többen filmezték az eseményt ahhoz, hogy a kintiek is láthassák. Vagy neten élőben követhessék az otthon maradottak. A papok, a felszólaló tanárok és diákok áldásról és háláról, fáradságos szolgálatról, kiváltságról, tudásról és hitről beszéltek. Elhangzott, nem először, hogy a medicinában az első negyven év a legnehezebb.

A diákvezér is elmondhatta, hogy „elteltek az évek\", az egykori tanárok immár leendő kollégaként kezelik őket, miközben bizakodóan beszélt arról, hogy a most végzettek jelentős része itthon szeretne gyógyítani. Talán ezt az önvallomást erősítette meg az a tény, hogy idén kivételes módon jó néhány székely ruhás lány, már-már orvosnő ballagott.

Ima a bölcs összetartásért

Szóval szép ünnepség tartatott. A vallásos ifjak hangszeres éneke is megpengette a lelkek húrjait. A köszöntők idén is tartalmasoknak bizonyultak, az évről évre elhangzó veretes gondolatokból olyan emlékkönyvet lehetne megjelentetni, amely szellemi ajándék lehetne tanárnak és diáknak, orvosnak, fogorvosnak, gyógyszerésznek, egészségügyi asszisztensnek egyaránt. Mégis. A csendes ima során azt kívántam erdélyi magyar (orvos)közösségünknek, hogy végre valahára valósuljon meg a bölcs összetartás. Mert ünnepelni tudunk, mégha hosszasan is, mégha némi hiúságot bújtatva bár, de összetartani képtelenek vagyunk. MOGYE-s berkekben legalább ötfelé húzzák a magyar oktatás szekerét.

Az idei ballagás embert próbálóra, maratonira sikeredett. Egy meghibásodott légkondi mellett lebonyolított hosszú és sikeres műtétre hasonlított. Talán meg kellene kérdezni mindazokat, akiket a felszólalók minduntalan köszöntöttek – ballagókat, tanárokat, szülőket és rokonokat, barátokat –: így van-e rendjén, vagy valamin változtatni kellene, valamit át kellene gondolni? Mert amiként a magyar ballagók külön megünnepeltetése teljes mértékben indokolttá vált, azonképpen a szakonkénti fokozottabb köszöntés és diplomaosztás is egyre inkább gyakorlati megoldás lehet. Ha figyelembe vesszük, hogy kiért és miért van a ballagás.
Vivat academia!

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár