A szovjet rendszer csatlós államaiként nekünk nem jutott más, mint a nagybetűs Párt szent és sérthetetlen politikai ideológiájával és egy olyan társadalmi berendezkedés, amely lényegében – legalábbis a kezdetben – az osztályharcra, később a „velünk vagy ellenünk\" logikájára korlátozódott. A kilencvenes évek politikai átalakulása után a helyzet változott. A hidegháború leállt, legalábbis szünetelt, a rendszer, melyben több generáció is felnőtt, megszűnt, és egy olyan rendszerváltoztatás következett, ahol a társadalmi és gazdasági élet gyakorlata 180 fokos szögben elkanyarodott a régitől. A politikai és eszmei világ összes, számunkra eddig ismeretlen „vívmánya\" elérhető lett.

Izmusok Bábele

A szocializmus szűk kereteiből beléptünk a korlátlan lehetőségek kapitalista világába, és hamarosan a fogyasztói társadalom színes világában találtuk magunkat. Új eszmék is sorakoztak, a náci és kommunista diktatúrákat már csak szitokszók kíséretében emlegettük, helyettük jött a liberalizmus és fejlettebb változata, a „neoliberalizmus\", a szocializmust pedig visszakereszteltük a jobb hangzású szociáldemokráciára. A környezetvédők csapatából születtek a zöldek, a hagyományhoz ragaszkodók és vallásosak pedig konzervatívak lettek. Adott pillanatban már azt hallottuk, hogy a világot globalizálták, most már nem lesznek határok, és a gyümölcs nemcsak a szomszédos faluból, de a spanyoloktól is jöhet.

Teljesen új volt a multikulturalizmus elterjedése, mely elsősorban a nyugat-európai nagyvárosok bábeli nyelvzavarával jelentkezett, és ha nálunk nem is, de Németországban például új templomépítési tendenciák mutatkoztak: evangélikus templomokat már nem, de gyönyörű mecseteket építettek. Az utóbbi időben a „nyitott társadalom\" felépítése körül folynak a viták, erről egyelőre csak keveset tudunk, de az új elképzelés egyik jeles szószólóját, Soros György magyar származású üzletembert már fél Európa szidalmazza.

Panaszkodni tehát most nincs okunk, az ideológiák és politikai irányzatok gazdag világában élünk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a világ népei általában nem szép szavak, dicső eszmék után áhítoznak, hanem nyugodt, békés életre vágynak, ahol munkájuk eredményeképpen boldogulni tudnak. A múlt századok híres „uralkodó eszméi\" inkább felfordulást, zűrzavart és háborúskodást, mint megnyugvást, biztonságot és jólétet hoztak. A múlt század nem a nemes, emberszerető, hanem a „vérengző eszmék\" százada volt, és ha egy teória, ideológia nem győzedelmeskedett a „szép szó\", „rábeszélés\" vagy a tömegmanipuláció eszközeivel, akkor következett a megfélemlítés, a terror, a megsemmisítés.

Milyen esélye van világunknak, hogy végre nyugalomban, békében és egy általános, mindenki számára elérhető jólétben élhessünk? A kérdés természetesen szónoki, mert választ úgysem találunk. A megoldásokat sokan keresik, de a hatalmi központok szinte láthatatlanok, mindig arrébb és feljebb csúsznak. Annak a demokráciának, amiben most élünk, van egy óriási ellentmondása, éspedig, hogy egyáltalán nem illeszkedik a többség akaratához, hanem látszólag láthatatlan erők parancsainak engedelmeskedik. Ha azonban a dolgokat alaposan megpiszkáljuk, akkor a láthatatlan erők a felszínre kerülnek, és látni, hogy bizonyos módszerek alkalmazásával miként menetelt a nyugati civilizáció a többség elképzeléseivel pontosan ellentétes irányba.

Kifordultak magukból Európa eszméi

A politikai hatalom megszerzésére már régen nem a forradalmi, vagy más erőszakos utat választják. A nyugati kultúrkörben egy új taktika, módszer alkalmazása vált ismerté: a „metapolitika\". Lényege, hogy a politikai hatalom megszerzését a társadalmi normák és szokások átalakítása, ezzel párhuzamosan a mentalitás, és világnézet megváltoztatása kell megelőzze. (A metapolitika kifejezést a meta és politika szavak összetételeként úgy értelmezhetjük, mint ami a politika mögötti vagy azon túli, azt kiegészítő.)

A metapolitika tehát a parlamenten és a politikai pártokon kívül működik, a véleményeket formálja, a kultúrát és oktatást is befolyásolja. A liberális baloldal már régóta jól megtervezett, sikeres stratégiát alkalmazott ezen a téren, hiszen az ötvenes évektől kezdve a nyugat-európai társadalom mentalitása lényegében megváltozott, modernizálódott, amerikanizálódott, eltávolodott a konzervatív értékektől. A folyamat természetesen Nyugat-Európára volt jellemző, Kelet-Európa ez időben a kommunista ideológia „agymosását\" szenvedte, de a kilencvenes évek politikai változásai ide is betelepítették az új ideológiát.

Ma, évtizedek távlatából jól látni, hogy Európa kétezer éves eszméi teljesen kifordultak önmagukból. Mikor és hol lehetett a bölcsője ennek a dekadens eszmei folyamatnak, mely a Nyugat mai válságának a valószínű okozója? Az egyik legelfogadottabb nézet szerint az új eszme a múlt század húszas éveiben a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete köré csoportosult neomarxista értelmiségiek szüleménye, mely filozófiai nézőpontként, „kritikai elméletként\" vált ismertté, és az eszme hirdetőit Frankfurti Iskolaként ismerjük. A nácik uralomra jutása után az iskola jeles képviselőinek nagy része az Egyesült Államokban telepedett le, és kicsit felhígítva, felfrissítve az amerikanizmussal, része lett egy kulturális (marxista) imperializmusnak.

A kritikai elmélet arra kereste a választ, hogy miért nem következett be a kapitalista társadalom Marx által megjósolt felbomlása, átalakulása. A válasz „jó fejű\" baloldali gondolkodók szerint az, hogy nem forradalmak vagy osztályharc a megoldás, hanem a burzsoá társadalom kulturális fensőbbségét, vezető uralmát kell megtörni, és akkor győzhet az új eszme. Magyarán: az emberek mentalitását, a szemléletmódot, a világnézetet kell átalakítani. Ennek alapján fogalmazták meg bírálatukat, mely a nyugati társadalom hagyományos gondolkodásmódja, kultúrája és társadalmi alapja ellen irányult, és a destruktív módszerekkel igyekezett a Nyugat kétezer éves keresztény világrendjét aláásni.

Visszatérve a fent említett két, egymással szemben álló világszemléletre: a máig sikeres, a politikában és a médiában korlátlan hegemóniára törő neoliberális baloldal egy nyitott, minden értelemben globalizált társadalmat képzel el, ahol a beidegződött, hagyományos konzervatív értékek már nem számítanak, a zsidó-keresztény kultúra ápolása és tisztelete eltűnik, teljes szexuális szabadságot hirdet, a társadalom eddigi alapjának tekinthető család jelentősége minimálisra csökken, a nemzet fogalma pedig egyenesen veszélyt jelenthet. Van ennek az elképzelésnek alternatívája? Igen, az a felnövekvő, ma populistának megbélyegzett ún. új jobboldal, amely ennek a liberális, szerinte az egész világ békéjére és nyugalmára veszélyes világnézetnek az ellenkezőjét képzeli el.

Olyan új mozgalomra volna szükség, ami ne legyen túlságosan radikális vagy végletekig nacionalista, se nem idegengyűlölő vagy antiszemita. Európa népei egységben szeretnének élni, békében, közösen rendezni gazdasági, társadalmi és politikai ügyeiket, de nemzeti szuverenitásuk megtartásával. Nem akarnak „felsőbb\" érdekek kiszolgáltatottjai lenni és állandó utasításokat kapni idegenektől. A nemzeti érdekeket nem akarják a nemzetközi pénzelit érdekeinek alárendelni, és nem hajlandók multikulturális társadalomban élni, hanem megtartani és megbecsülni kétezer éves keresztény kultúrájukat, mert csak ebben a közegben tudnak szellemileg zavartalanul kibontakozni.

Bajban a nyugati civilizáció

A sikeres metapolitika célja, hogy az embereket meggyőzzük a helyes út megválasztására. A baloldal eddig sikeresen alkalmazta a módszert, most az újraszületett, megerősödő konzervatív jobboldal feladata, hogy helyes irányba terelje az emberek figyelmét, tájékoztasson és tiszta vizet öntsön a pohárba a jelenlegi politikai és társadalmi problémák területén. Ha ez sikerül, akkor Európa felszabadulhat jelenlegi li­dércnyomása alól. A magyar konzervatív kormányoldal a jó oldalon áll, de módszereiben a propagandisztikus eszközök helyett többet kell fordítson a felvilágosítás és a meggyőzés stratégiájára.

A román politikában is megmozdult valami. Victor Ponta minapi interjúja a magyar köztévében meglepetésként hatott, hiszen a volt román kormányfő nyíltan a mai magyar külpolitikai irány mellett tört lándzsát. Soros György és szervezeteinek politikai aknamunkáját károsnak és nemzetellenesnek bélyegezte, kihangsúlyozva: „Kelet-Európában a döntéseket nekünk kell meghoznunk, és ne kényszerüljünk arra, hogy a mások által meghozott döntéseket kell végrehajtanunk.\" Reméljük, ezúttal őszintén beszélt.

A Nyugat hanyatlását, pusztulását, sőt biztos halálát a német Spenglertől az amerikai Huntingtonig, valamint Bucha­nanig tucatnyi író, filozófus megjósolta már különböző előjellel. Persze sokan nevetnek, és az előrejelzéseket nem veszik komolyan, vannak, akik kétségbeesve, fűhöz-fához kapkodva keresik a kivezető utat. A középúton kell maradni, látni a valóságot. Hogy nagy bajok vannak, azt mindenki látja, nem kell hozzá politikusnak, tudósnak vagy filozófusnak lenni. Demográfiailag katasztrofálisan állunk. Ideje felébredni, és folytatni, illetve felerősíteni az Európáért, az egész nyugati civilizációért folytatott harcot.

A szerző Németországban élő publicista