Aztán, hogy milyen áron, arról talán jobb volna nem írni, nem beszélni! Sokan ugyanis – különösen azok, akik még mindig a szívükön viselik a nagybányai művésztelep sorsát –, amint mondják, arra jártukban még a fejüket is elfordítják, mert az ottani szörnyű látványt, az esztelen és indokolatlan rontást-bontást nehezen bírják elviselni.

Nem meglepő, mert az eredeti híresztelésekkel, azaz inkább a vállalásokkal ellentétben nem „rehabilitációs”, azaz nem javítási, de még nem is csak átépítési, hanem bontási, rombolási munkálatok folynak a telepen, méghozzá buldózerrel! Úgyannyira, hogy például a művésztelep hajdani bejáratánál lévő 17-es számú műteremépület – melyet 1909-ben építettek 10 000 (tízezer) koronás költséggel – már nem is létezik! Persze előbb csak a tetőszerkezetét bontották le a mennyezetével együtt, és mellé építettek, toldottak egy újat, modernet, azt a látszatot keltve, hogy ha nem is egészen, de legalább emlékül, hírmondónak a régi épületből is meghagynak valamit.

Sajnos azonban ez csak hiú remény volt, és hiú ábránd maradt. Mert amikor a régi épület mellett az új (nagy)részben felépült, a régi épületet teljesen lebontották! Méghozzá szívtelen, barbár módon! A bontást végző munkások ugyanis a még álló téglafalaknak buldózerrel mentek neki! Ledózerolták és a földdel tették egyenlővé, mintha soha nem is létezett volna, nem törődve azzal, hogy több mint egy évszázadon keresztül művészi munka folyt ebben az épületben. És nem is akárkik, neves művészek alkottak itt. Elsőkként, az 1909-es években Réti István és Iványi Grünwald Béla kapta bérbe hosszú évekre. Aztán jóval később, az 1950-es években Csikós Antónia, Makkai Piroska és még sokan mások dolgoztak ott szinte napjainkig.

Sajnos nincs megállás, és nagyon úgy tűnik, hogy az 1911-ben felépült 19-es számú műteremépület is – melyben annak idején elsők között Börtsök Samu, Komoróczy Iván, Ferenczy Valér, Ziffer Sándor, Thorma János és még sokan mások dolgoztak – ugyanerre a sorsra fog jutni. Már ez is szinte teljesen le van rombolva tetőstől, emeletestől a mennyezetével együtt, csak a földszinti műteremlakások csupasz téglafalai kiáltoznak, meredeznek még az ég felé vádlóan e szörnyű, barbár tettek láttán! Aztán, hogy ezek is eltűnnek-e végleg, vagy építenek föléje, toldanak még melléje valami újat, modernet, azt egyelőre csak a Mindenható és esetleg az építészek tudnák megmondani...

Csakhogy a telepre rajtuk kívül már senkinek sem szabad sem belépni, sem a dolgok állása felől érdeklődni. Aki mégis megpróbálkozik ezzel – mint jómagam –, azt szabályosan kikergetik, méghozzá eléggé durva és parancsoló hangon! Pedig jól tudom – hiszen húsz évet dolgoztam ott –, hogy a művésztelep sohasem volt zárt terület, nyugodtan bemehetett oda bárki, szemlélődhetett, nézelődhetett, sőt mi több, szóba is elegyedhetett az ott alkotó művészekkel...

Folytatva a sort, a telep 21-es számú épületét, amelyik szintén 1911-ben épült, félig-meddig már le is bontották. Mondhatni ennek rontottak neki mindjárt az elején. Nyilván, hiszen ez volt a nagybányai művésztelep fő szimbóluma, magyar jellegének és magyar szellemiségének fő hordozója! Tehát ennek magyar jellegét akarták elsősorban eltüntetni. Mégpedig úgy, hogy a jelenlegi bejárat, azaz a Victoriei út felőli részén lebontották az első két műterem és a hatalmas felső megvilágítású kiállítóterem tetőszerkezetét az üvegmennyezettel együtt. Ugyannyira, hogy az impozáns műemlék épület ezen részén csak a csupasz téglafalak maradtak.

A mellette és előtte mélyen a földbe ásott, mellé toldott masszív vasbeton talapzatból és a már magasan tornyosuló, égnek meredő állványokból megítélve – sajnos, de való – ebből a műemlék épületből egy hatalmas, de egészen másmilyen, más jellegű, más stílusú épületet akarnak kreálni. Ami ha megvalósul, lehet akár szép is, hiszen építészek tervezték, én ezt előre nem is vitatom, de mégis fog belőle valami hiányozni, ami a régiben megvolt: a magyar jelleg. Mert – amint az az internetre is feltett látványtervekből kitűnik – ennek a fő műemlék épületnek is csak a jelenleg a telep hátsó részén lévő homlokzata fog megmaradni. De még az is csak részben, erős belenyúlásokkal, lényeges változtatásokkal tarkítva.

Érdekes, de egyáltalán nem meglepő módon a kommunisták által 1972-ben felépített két tömbházszerű műteremépületet már szinte teljesen, mondhatni szépen rendbe tették. Pedig azok sem voltak jobb állapotban. Szerintem ezt kellett volna tenni a többi, még 1900-ban és 1911-ben felépített épülettel is, hogy azok is megmaradjanak változatlanul az utókornak.

Persze – magától adódik a kérdés – mire fel, miért történik mindez ezen utóbbi, régi épületekkel? Mert ha mondjuk el is hanyagolták egyesek az évtizedek folyamán ezen épületek karbantartását – ez ugyan tény és való –, és most úgymond ennek ürügyén avatkozik be a hatalom a telep életébe, ez még egyáltalán nem jogosíthatna fel senkit a telep régi épületeinek a szinte teljes lebontására! Ilyen ugyanis csak a Közel-Keleten történik! Nemcsak a bűnöst büntetik, hanem még a rokona rokonának a házát is ledózerolják!

Tagadhatatlan, ez is egyfajta jól kitervelt honfoglalás. Nem az a bizonyos vallási alapon történő és jól bevált hagymakupolás honfoglalás, hanem művészi alapon történő terjeszkedés, művészi alapon történő honfoglalás. Először „csak” kisajátítják és elbitorolják neves elődeinket és az általuk létrehozott művészi – és másmilyen – értékeinket intézményestől, mindenestől, aztán átalakítják vagy teljesen megsemmisítik, ledózerolják azokat, és másokat építenek a helyükbe...

Erre fel kérdezem én álnaiv módon: mit vétettek ezek a több mint egy évszázados épületeink, hogy erre a sorsra jutottak?! Nos valójában semmit az ég adta világon. Vétkük csupán az – legalábbis egyeseknek –, hogy magyar hagyományokat őriznek, magyar szellemiséget hordoznak. És ez – sajnos, de való – még most, a 21. században is nagy bűn sokak szemében...

Kása Dávid

A szerző nagybányai szobrászművész