„Nem lehet, hogy embereket árutömegekként ide-oda tologassunk Európa országaiban” – jelentette ki G. Burchart, a Pro Asyl civil szervezet vezetője.

Az európai média fő „forró témája” manapság a menekültek kérdése. Hálás téma, sok mindent lehet róla írni, felszínre hoz különböző indulatokat. Sokakban dühöt, gyűlöletet, másokban csendes szomorúságot és csodálkozást: hát ide jutottunk?! Mert indokoltan csodálkozunk és joggal dühösen.

A globalizáció, a szupertechnológia és fogyasztás „édeni” világában, ahol a tőzsdei mutatókkal kezdődnek a reggeli hírek, a GDP-k évről évre növekednek, és az arab sejkek a világ legmagasabb felhőkarcolóját építik, onnan, a szomszédból tízezrek menekülnek a nyomor, a háborúk és a terror elől. Ez a világ az igazságtalanságok, az egyenlőtlenségek és a pimasz politika világa! Nekünk is vannak problémáink, de azért valahogy élünk. Vannak szegényeink, vannak gazdagjaink és politikusaink, akiket szeretünk, olyanok is, akiket nem szeretünk. De menekülni nem kell, itt maradhatunk szülőföldünkön, dolgozhatunk, építhetjük a hazát. Ezt ne felejtsük, és ne háborogjunk!

Mióta világ a világ, mindig volt migráció és menekülés. A helyváltoztatást kiváltó okok nagyon változatosak, az alapkérdés az emberi természetben keresendő, hiszen az ember mindig valami jobbat, szebbet képzel el, ezt keresi állandóan. Az ókori népvándorlástól napjaink szörnyűséges menekülthullámaiig milliók vándoroltak Földünk különböző területein a szélrózsa minden irányába.

A XX. század a szupertechnológia és a tudomány, de ugyanakkor a véres háborúk, a népirtás és a menekülők százada volt. A harcok után milliók hagyták el szülőföldjüket, kevesen önszántukból, a legtöbben kényszerből, mert elkergették őket, vagy egyszerűen menekültek a megtorlás, a bosszú elől. A hidegháború időszakát Európa átvészelte valahogy, de Ázsiában egyik háború a másikat követte, és koreai, vietnámi, kambodzsai menekültek milliói népesítették be Ázsia útjait, szenvedésük hosszú-hosszú éveken át tartott jóval a harcok befejezése után is. Ez volt Dél-Amerikában még a nyolcvanas, kilencvenes években is.

Az ok mindig ugyanaz: háború, terror. Vajon véletlen, hogy mindezen háborúk hátterében mindig ott találjuk a „szuperhatalom” Amerikát? Nem én adok erre választ, olvassuk el a maguk az amerikaiak által a világ egyik legnagyobb értelmiségének tartott Noam Chomsky nyelvész, filozófus írásait, amelyekben ma is feltárja hazájáról a szomorú és leleplező igazságot. De ezekről kevés szó esik.

A „civilizációnk bölcsőjének” nevezett Közel-Kelet térsége, ahol megszületett a három nagy monoteista vallás, Izrael állam 1948-as megalapítása óta veszélyes „válságterület” lett. Sorozatosan háborúk követték egymást, és az itt élő népcsoportok már évtizedek óta nem élnek biztonságban.

Az érem egyik oldala, hogy Izrael állam létét az iszlám egy része nem ismerte el, és a zsidó állam megsemmisítésére törekedett (törekszik). Amerika támogatása nélkül Izrael nem tudná magát megvédeni, de a nagy „védekezés” néha felesleges agresszióba csapott át. A másik – talán még nagyobb – probléma, hogy az iszlám fundamentalizmus csak a saját világrendjét ismeri el, és ellenségesen kezeli a nyugati demokráciák szekuláris, nemzeteken alapuló, nemzetközileg elismert társadalmi rendjét.

Az utóbbi három évtizedben az ún. „dzsihadisták” egymásután hozták létre a Nyugat-ellenes, fundamentalista, terrorista szervezeteket az al-Kaidától a Hamaszon, a Hezbollahon és a többieken keresztül a legújabb, már nagyon komoly katonai hatalommal rendelkező Iszlám Államig. Ma már –sajnos – kijelenthetjük, hogy a nyugati civilizáció háborúban áll az iszlám fundamentalista, dzsihadista csoportjaival. (Ennek lehetőségét Samuel P. Huntington amerikai politikatudós a kilencvenes években előre jelezte.)

Az okokat és az amerikai politikának az arab világ átalakulásban betöltött szerepét itt most nem keressük, ezt sokan felismerték, és nyíltan ki is mondják. Szerencsére az iszlám egy része még Nyugat-barátnak tekinthető, és hajlandó egy normális párbeszédre, egy békés egymásmellettiségre.

A szuperhatalom Amerika mellett Kelet-Európa nagyhatalma, Oroszország elsősorban saját érdekeit védené meg, főleg stratégiai céljai vannak. De az is tény, hogy az oroszok a nyugati, keresztény civilizációhoz tartoznak, és éppúgy félnek a dzsihadista erők saját muzulmán területeikre való behatolásától, mint a Nyugat-barát Közel-Kelet és Európa. A muzulmán veszély legkevésbé az amerikaiakat érinti, tőlük ezért több megértést és lojalitást várnánk el a kérdésben.

A két nagyhatalomnak tehát el kell döntenie, hogy együttműködjön vagy rivalizáljon egymással. Ezt sem én találtam ki, ezek még a Nobel-békedíjas diplomata és politikus, Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter szavai, aki még mindig aggódó figyelemmel kíséri a világpolitikát, mely szerinte nagyon veszélyes szituációknak nézhet elébe, és ehhez nagyfokú realizmusra, nem pedig olcsó, önző megoldásokra lenne szükség.

A fentiek világossá teszik, hogy a krízisterületekről miért menekülnek száz és százezrek az ígéret földje, Európa felé. A káosz, a fejetlenség, a teljes szervezetlenség mellett a harcok, a terror, és végső fokon az éhezés indítja el ezeket az embereket. Aki még nem volt menekült, az nem is értheti meg ezeket a szerencsétleneket, és jobb, ha hallgat!

Elsősorban a totális tehetetlenség ejti rabul az embert, szeretne valahogy változtatni a helyzetén, de bármit próbál, akármibe kezd, semmi nem sikerül, akárhova néz, csak nyomort, kilátástalanságot lát, a jövő teljesen bizonytalan, ezért úgy érzi, elpusztul, ha nem tesz valamit. És akkor elindulnak a bizonytalan felé, sok ezer kilométer van előttük, de mégis elindulnak, lesz, ami lesz, inkább menni előre, mint otthon várni a pusztulásra.

És vannak olyanok, akik a szíriai vagy más börtönökből menekülnek, és inkább választják a tengert, az esetleges vízbe fulladást, minthogy visszakerüljenek a 4×4 méteres cellákba, ahol összezsúfolva várják a véget, a kínhalált. Állva tartják őket, összepréselve a szűk fogdában, meggémberednek, elájulnak, beleőrülnek, és ha verik az ajtót, a válasz az: „ha az egyik megdöglött, akkor kopogjatok, majd kivesszük.” Hallgatom a bajor rádióban az interjút a szíriai menekülttel, a kihallgatásokról, a kínzásokról, a gyilkosságokról, és elborzadok, átélem a szituációt, mert én is voltam hasonló helyzetben, én is voltam rab és menekült.

Megértem az aggódást, a félelmet, főleg azok részéről, akik közvetlenül érintve vannak a határ közelében vagy a gyűjtőtáborok szomszédságában. Sok a zavaró, néha veszélyes helyzet, s aki fél, sokszor jogosan fél. De ne legyünk túlságosan felháborodva, ha jönnek, legyünk most egy kicsit, nagyon kicsit tényleg keresztények.

Most lehetne bizonyítani, amit annyiszor hangoztatunk. Nem megnyugtatásképpen, de azért megjegyezném, hogy Magyarország vagy Románia soha nem lesz célország a menekültek számára. Itt nincs lehetőség, ezt tudják ők jól. A szomszédban Robert Fico szlovák kormányfő ezt értelmesen és nyugodtan kifejtette. A különbség ezen országok között – ebből a szempontból – minimális. A cél a nyugati gazdag országok, ahol a munkalehetőség adott, mert az elöregedés miatt munkaerőhiány van.

A nagyszájú politikusok pedig foglakozzanak az alapkérdéssel. Ott helyben kell a problémákat megoldani, nem a határainkon. Az iszlám világot le kell csendesíteni, és ehhez nagy kompromisszumkészség és diplomáciai érzék kell. A muzulmánok többsége békében akar élni, és hajlandó a keresztény, nyugati világgal együtt élni, dolgozni és építeni a jövőt. A radikális, gyilkos terroristákat pedig – nincs más megoldás – el kell pusztítani.

Akik a másképp gondolkodót, a más valláshoz tartozót megölik, akik egész városokat pusztítanak el Allah nevében, azok őrültek, nincs enyhítő körülmény, le kell győzni őket. Ehhez viszont kell Amerika segítsége. A nyugati világ válaszúthoz ért, mert a veszély közeli. A menekültkérdés csak egy kicsiny része egy sokkal nagyobb, komplex problémának, melyben az alapkérdés az, hogy az egymás mellett élő civilizációk hajlandóak-e a felvilágosodás és racionális gondolkodás segítségével békében egymás mellett élni. Vagy a fanatikus elképzelések és durva ösztönök felülkerekednek, és a háborúk elpusztítják amúgy is törékeny világunkat. Gondolkozzunk, és döntsünk helyesen.

A szerző Németországban élő publicista