Nem az első válsághelyzet ez az Unióban. A közelmúlt valamennyi krízise (görög válság, terrorizmus, menekültáradat stb.) az integráció belső szerkezeti problémáira irányította a reflektorfényt. Az euróválság például arra, hogy a közös pénz hatékony közösségi szabályozás, érdemi közös költségvetés nélkül hosszú távon fenntarthatatlan. A menekültválság a közös külpolitika és belügyi szabályozás súlyos hiányosságait tárta fel. Nem szabályozta kellőképpen az Unió az intenzív belső népvándorlást sem, ami Nyugat-Európa számos tagállamában ellenszenvet váltott ki az odaáramló lengyel, román vagy magyar munkavállalókkal szemben.

Reakciók válsághelyzetre

A tagállamok a válságokra kétféleképpen szoktak reagálni. Egyesek szorosabb integrációt és hatékonyabb közösségi szabályozást kérnek, míg mások zsigeri reakciója a bezárkózási reflex, hatáskörök visszatelepítését kérik az Uniótól, szélesebb nemzeti önrendelkezést követelnek, és kilépést fontolgatnak. A brit referendum most ismét ezt a dilemmát állította előtérbe Európában. A brit politikai osztály – mely eddig is a legkevésbé kötődött az uniós politikákhoz – az európai integrációt sohasem célnak, hanem csak eszköznek tekintette saját érdekei érvényesítésére, külön státust szerzett, és mindvégig kerékkötője volt a szorosabb integrációnak az Unióban. Ami most Nagy-Britanniában történik, rámutat a működő demokráciák visszásságaira is, arra, hogy miként lehet a politikai érdekek oltárán feláldozni egy ország, sőt egy kontinens érdekeit. A sok nyilvánvaló hazugságot is felvonultató Brexit-kampány eredménye rövid távon hozhat ugyan némi belpolitikai hasznot, ám végső soron lesújtó bizonyítványt állíthat ki a populizmust önmagukért csúcsra járató kalandor politikusokról.

A Brexit legkárosabb következménye azonban az a lehetséges láncreakció, mely Európa-szerte erősítheti a saját pecsenyét sütögető eurofób nacionalistákat, akik a minél rosszabb, annál jobb alapon lehetőséget látnak hatalmi érdekeik érvényesítésére. Egyes tagállamokban vannak nemzeti-populista, demagóg politikusok, akik saját belpolitikai ambíciójuktól fűtve nemzetmentő szerepet öltenek, és valóságos „szabadságharcot\" vívnak az Unió ellen, képmutató módon kérik számon az Unió hatékonyságát, miközben nemzeti önrendelkezést, az uniós hatáskörök korlátozását, illetve visszatelepítését követelve voltaképpen az EU gyengítését szorgalmazzák. Várható, hogy az euroszkeptikus, nacionalista törekvések a brit példán felbuzdulva aktivizálódnak, meglovagolják a lakosság egy részének az EU-val szembeni bizalmatlanságát, és netán nyomást gyakorolnak Unió-ellenes referendumok kikényszerítésére, melyek nyomán egy Brexit-dominó az egész Uniót bedöntheti, ami akár az Európa-projekt végét is jelentheti.

Szorosabb integráció a megoldás

Tény, hogy Európa egy időszak végén és egy új időszak kezdetén van, amikor a XXI. század kihívásai válaszút elé állítják az EU tagállamait. Két lehetőség előtt állunk. Egyesek szerint az érzelmi nacionalizmus útja tovább járható, a nemzetek és nemzetállamok társadalmi-politikai rendszerei megfelelnek a XXI. század kihívásainak, míg mások tudatosan vállalják, hogy Európa csak egységesen, az uniós tagállamok szorosabb integrálódása útján tud helytállni az egyre élesebb gazdasági versengésben és ellenállni az egyre fenyegetőbb keleti migrációnak.

Azt is tényként kell elfogadnunk, hogy az EU elavult intézményrendszerének alapos átalakítása elkerülhetetlen. Európa népei a múlt század közepén a békéért, a biztonságért és a prosperitásért döntöttek az Unió mellet, márpedig az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az EU jelenlegi intézményrendszere nem felel meg az elvárásoknak, és képtelen a felmerülő válságok hatékony kezelésére. Gyökeres és alapvető reformokra, erősebb és hatékonyabb Unióra van szükség. Felismervén a halaszthatatlan megújulás szükségességét, Németország, Franciaország és Olaszország, valamint a Benelux-államok az Unió alapító tagjaiként már a brit kilépési referendum másnapján hitet tettek az egyre szorosabb integráció mellett.

Javasolván, hogy a bent maradt tagállamok az Unió talpkövének számító négy piaci alapszabadság – az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgása – érvényesítésével középtávon valódi gazdasági-politikai Uniót hozzanak létre. Hangsúlyozva azt is, hogy a globalizált világban az európai közösség olyan érték, mely nem létezhet közös szabályok és belső szolidaritás nélkül. A felvázolt projekt szerint az érdekelt országok voltaképpen tényleges gazdasági és politikai államszövetséget alapítanának, melyben a részvétel, illetve a csatlakozás első számú feltétele a közös valuta bevezetése lenne. Ez a politikai megoldás egyben megakadályozná az Unió szétforgácsolódását is, akárcsak azt, hogy a jövőben bármely tagállam az EU-n belül próbáljon magának külön engedményeket kiharcolni, mint tette ezt Nagy-Britannia évtizedeken keresztül.

Megújulás vagy megszűnés

A brit kilépés után létesítendő államszövetség közös költségvetéssel, a társasági adók és a szociálpolitikai rendszerek harmonizációjával, közös menekült- és bevándorláspolitikával nagyobb büdzsét és több euroatlantizmust tud mozgósítani a közös védelemre, a schengeni szabad övezet és az eurózóna fenntartására és zavartalan működésére, a határok védelmére és a belbiztonságra. Egy bürokráciamentes, a közös kihívások, így a biztonságpolitika, a migráció és a monetáris unió terén erősebb Európa kell – lényegében ez a német–francia elképzelés az EU jövőjéről.
Természetesen az EU „kemény magja\", vagyis az alapító tagállamok, vagy tágabb értelemben az eurózóna országai vállalják az EU általuk kezdeményezett új intézményrendszere kialakításának levezénylését, ami viszont nem jelenthet kizárólagosságot.

A közép-kelet-európai tagállamok érdeke, hogy mielőbb bekapcsolódjanak a folyamatba, még mielőtt az eurózóna államai kisajátítanák az Unió intézményes átalakítását. A következő években eldől, hogy Európa a gazdasági-politikai integráció útjára lép, vagy enged a nacionalista-populista törekvéseknek. Az EU vagy megújul, vagy megszűnik.

dr. Gulyás József

A szerző nagyváradi jogtanácsos