Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó történelmi alakja volt. Két alkalommal (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája, különösen Erdély gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” jelzőt.

Gróf Mikó Imre kiemelkedő tevékenységéért és hazája iránti áldozatkészségéért kortársaitól méltán érdemelte ki ezt a jelzőt. „Pályája annyiban volt más, mint legkiemelkedőbb nemzettársaié, hogy íve nem a reformkorban vagy 1848-ban ért el a csúcsra, hanem a világosi fegyverletétel után, amikor az erdélyi magyarságot egzisztenciális veszedelem fenyegette.” (Egyed Ákos, Mikó Imre gróf Erdély mezőgazdaságáért, Kolozsvár 2001., RMKT).

Felkarolta a nemzeti nyelv ügyét

Gróf Mikó Imre Zabolán született, majd 1813-tól a nagyenyedi református kollégiumban tanult, ahol latin és német nyelvet is elsajátított. Emellett a latin és görög klasszikusokon alapuló filozófiát, görög, római és német irodalmat, a történelem és matematika mellett a felsőbb jogi tanfolyamon köz- és magánjogot, természettudományt, erkölcstant, államtörténetet, valamint oklevéltant tanult.
Már az 1830-as és 1840-es években bekapcsolódott az erdélyi református egyház, az oktatás és a kolozsvári magyar színház ügykezelésébe, de intézményszervezői munkássága igazán a politikai kény­szer­-vissza­vonultság éveiben, az 1850-es években indult el.

Felkarolta a nemzeti nyelv ügyét, az ismeretek terjesztését, az erdélyi közművelődési, oktatási és jótékonysági intézeteket, amelyeknek egész sora neki köszönheti megalakulását, létét vagy felvirágzását. Az itt részletezett egyesületek alakítása mellett újjászervezte az 1848 után bomlásnak indult Erdélyi Kölcsönös Jég- és Tűzkármentő Társaságot. 1856-ban megalapította és 1859-ig szerkesztette a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, ennek óvadékát is a sajátjából fizette. Anyagilag, saját forrásaiból támogatta Gyergyai Ferenc A magyar nyelv sajátságairól című nyelvészeti munkájának (1856) és Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményének (1863) megjelentetését.

Mindemellett részt vett az erdélyi román (ASTRA) és szász (Verein für siebenbürgische Landeskunde) művelődési egyesületek munkájának beindításában is. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége azonban nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, hanem szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. 1860-ban 4000 forintos adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjéhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke volt.

Erdély oktatásügye mellett korán elkötelezte magát, már 1838-ban megválasztották a nagyenyedi református kollégium főkurátorává, 1840-ben pedig az erdélyi református egyházi főtanács egyik főgondnokává. Ebben a tisztségében kötelességének érezte, hogy a református iskolák ügyével foglalkozzon, és anyagi támogatással segítsen nehézségeiken.

Mikó gróf 1850. augusztus 13-án Erdély kormányzójaként engedélyezte a kolozsvári, a marosvásárhelyi és a székely­udvarhelyi református kollégium megnyitását, és intézkedett, hogy a nagyenyedi intézet ismét kollégiumként működhessen. Párhuzamosan rendezte az iskola vagyoni helyzetét, helyreállíttatta épületét, gyarapította könyvtárát és régiérem-gyűjteményét. 1863-ban a kollégiumnak adományozta 823 kötetes könyvgyűjteményét, amely görög és római klasszikusokat és 23 ősnyomtatványt tartalmazott.

Támogatásban részesítette a kolozsvári, a zilahi, a szászvárosi, a marosvásárhelyi, a szé­kely­udvarhelyi református kollégiumokat, illetve a Koós Ferenc-féle bukaresti református iskola építését. Anyagi segítségével alakult meg 1859-ben Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium, s támogatta a kolozsvári református teológiai akadémiát is. Befolyását latba vetve nagy része volt a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttében, az általa korábban megszervezett Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári gyűjteményei átadásával, az egyetem helyének kiválasztásában (Mikó-kert) is fontos szerepet játszottak. Mikó Imre javaslatára az egyesület a gyűjteményeket átengedte az egyetem használatába.

Erdély felemelkedése foglalkoztatta

Az uralkodó 1847. október 12-én erdélyi kincstárnokká nevezte ki, belső titkos tanácsosi címmel. Pártokhoz nem csatlakozott, de mind a nemzeti liberális, mind a konzervatív párt elitjével jó kapcsolatokat ápolt. 1848. november 14-én a magyarországi közvélemény meglepetésére az uralkodó Mikót nevezte ki az erdélyi gubernium élére, igaz, alig egy hónapnyi hivatalviselés után leváltották a gubernium éléről.

A megszállt Erdélyben Mikó Imrének családi, lelki megpróbáltatások mellett birtokát is lefoglalták. Megtanulta az esztergályozást, és kísérletezett a fényképezéssel is. Végül mivel hivatalosan nem fogták perbe, jószágait, birtokát visszakapta, és kincstárnoki tisztségére tekintettel később nyugdíjban részesült. Élete hátralévő részét a köznek, főleg Erdély gazdasági és művelődési felemelkedésének szentelte. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megalapítása mellett fontos szerepet játszott a Kolozsvári Tudományegyetem létrehozásában is (1872).

Támogatta a kolozsvári Nemzeti Színházat, ösztönözte a korszerű mezőgazdaság és az oktatásügy kibontakozását, s tevékenyen részt vállalt az Erdélyi Református Egyházkerület közügyeiből is. Szerkesztője és kiadója volt az Erdélyi történelmi adatok három kötetének (1855–1858), ezzel tudományszervezőként megteremtette az erdélyi történetírás egyik alapvető fórumát.

1860–1861-ben Erdély főkormányzója, majd 1865-től Kolozsvár követe a pesti Országgyűlésen. A kiegyezést követő első magyar kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztereként (1867–1870) nevéhez fűződik a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúti pálya kiépítése, valamint az állami vasúttársaság, a mai Magyar Államvasutak Zrt. jogelődjének megalapítása. 1867. február 20-án az Andrássy-kormány minisztereként Mikó tárcavezetői tevékenységét és törekvéseit erőteljesen meghatározta Erdély gazdasági felemelkedésének kérdése, közlekedési infrastruktúrájának fejlesztése.

Átfogó vasútpolitikai elgondolásai voltak

Ugyanakkor a vasútüggyel korábban is foglalkozó államférfinak átfogó vasútpolitikai elgondolásai voltak a teljes magyarországi vasúthálózat bővítésére is. Széchenyi István 1848-as terve, valamint az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1862-es ajánlása alapján készítette el 1867-ben Magyarország vasúthálózata címen miniszteri programjának szánt emlékiratát. Érdemei között tartják számon, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő Magyar Északi Vasút állami felvásárlásával 1868-ban megalapította a Magyar Királyi Államvasutakat, valamint minisztersége idején épült ki az Erdélyt Magyarországgal összekötő vasúti pálya.

Minisztersége alatt, 1868 karácsonyán adták át a keleti vasút gyulafehérvári szárnyvonalát, s fél évvel lemondását követően, 1870. szeptember 7-én avatták fel a Kolozsvár–Nagyvárad közötti pályaszakaszt is. Miniszterségéről lemondott, a politika élvonalából a háttérbe húzódott, s két parlamenti ciklust (1865, 1869) követően 1872-ben már a képviselő-választáson sem indult.

Az 1850-es években vetette meg Erdély kulturális életét hosszú évtizedekre meghatározó intézmények és egyesületek alapjait. Szintén a nevéhez fűződik többek között Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése.

1858. augusztus 15-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, majd 1865. január 26-án igazgatósági tagjává választotta. Kolozsvár (1854), Marosvásárhely (1856), Gyulafehérvár (1859), Székelyudvarhely (1859), Szatmárnémeti (1861), Csongrád (1861), Nagybánya (1867) és Fiume (1869) városai díszpolgárukká választották. 1875 márciusában még elnökként vezette a Deák-párt és a Balközép Párt egyesülését kimondó ülést, 1875 májusában pedig elnökölt az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlésén.

1875 végétől betegsége miatt elzárkózott a közélettől. Svédgránit obeliszk síremléke a Házsongárdi temetőben található. Halálát követően a magyar Országgyűlés 1876. szeptember 30-ai ülésén emlékét jegyzőkönyvbe iktatta.

Somai József

A szerző közgazdász, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnökségi tagja, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) tiszteletbeli elnöke