Krónika Online
2017. február 23., csütörtök; Ma Alfréd napja van
Rss Facebook oldal Twitter oldal

Az anyanyelv köszöni a hitnek

Molnár Judit | 2017.02.12. [15:35]

A reformáció fél évezredes évfordulójára emlékezik egész éven át a keresztény világ: arra az 1517. október 31-ére, amikor Luther kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára a 95 pontba szedett igényét. 

vizsolyibib7_b

Ágoston-rendi szerzetes lévén, a többi rend tagjaihoz hasonlóan puritánabb, egyszerűbb, Krisztus ezer évvel korábban hirdetett tanaihoz közelebb álló elveket vallott és mindenekelőtt az úgynevezett bűnbocsátó cédulák árusítása ellen emelte fel szavát. Kutatók állítják, hogy semmiképpen sem szándékozott új egyházat alapítani, mondhatni spontán cselekedet volt a 95 pont kiszögezése, híre viszont futótűzként terjedt, követőinek tömege pedig egyre nőtt... Ennek a lutheri tettnek az 500. évfordulóját ünnepeljük.

Kelyhesek, táboriták

Valójában viszont legalább száz évvel korábban kezdődött. A krisztusi szeretetre, megbocsátásra, végső soron a megváltás, a feltámadás, az örök élet nagyszerű példájára ezer éven át szép lassan rárakódtak a világi hiúságok, a pénz hatalmának elismerése, az emberek közti egyenlőtlenség meghonosodása, a szeretet és megbocsátás helyett a rengeteg féle fenyegetés. A korai középkortól kezdve léteztek eretneknek bélyegzett mozgalmak, melyek az egyszerűséghez való visszatérést óhajtották, de az egyház kegyetlenül megtorolta őket.

A 14. század végén, a 15. század elején a cseh Jan Hus (számunkra otthonosabban hangzón Husz János) volt az első, akinek tanításait ugyan szintén máglyahalállal büntette a konstanzi zsinat, de halála után követői, a „kelyhesek” nem hagyták magukat elhallgattatni. Nevüket onnan kapták, hogy egyik fő követelésük a kehely használata, vagyis hogy az utolsó vacsorán kijelölt krisztusi hagyomány szerint két szín alatt, a kenyér és a bor színe alatt áldozhassanak. A mozgalom harcosabb szárnyát, a Tábor-hegyen magukat szekerekkel körülbástyázókat táboritáknak nevezték, a 15. század közepén a legkitűnőbb katonaságnak tartották – a manapság is gyakran használt szekértábor kifejezés is hozzájuk kötődik. Az ádáz harcok utáni leveretésüket követően a huszita hívek a legkülönbözőbb vidékekre vitték el, megelőzve a következő évszázad reformmozgalmának egyik legjelentősebbnek tartott vívmányát: a hitük anyanyelvi megélését.

Meddő okoskodás volna azon töprengeni, mi lett volna a mi nyelvünkkel is, ha nem győz a reformáció, mára milyen eldugott nyelvjárási kuriózum lenne csupán; a kultúránk, elsősorban az irodalmunk pedig mennyire lenne, lehetne méltó része egy összeurópai, globalizált – feltehetőleg latin nyelvű – kultúrának, irodalomnak. Szalkai Balázs ferences rendfőnök jegyezte fel, hogy 1436 és 1439 között, valószínűleg Moldovában két huszita eszmékkel „be-oltott” szerzetes, Tamás és Bálint mester lefordította a két testamentumot magyar nyelvre. Munkájuk elveszett, csak töredékek maradtak meg belőle a Bécsi-, Müncheni- és az Apor- kódexben, ezt a töredékes bibliafordítást nevezzük huszita bibliának.

Sajátos, mondhatni akaratlan „reformáció” a VIII. Henrik angol királyé is, aki kezdetben annyira Luther reformmozgalma ellen volt, hogy pápai kitüntetést kapott fidei defensor címmel (a hit védője), amikor viszont első feleségétől, Aragóniai Katalintól el akart válni, és VII. Kelemen pápa megtagadta a válási engedélyt, Henrik önhatalmúlag elvált, feleségül vette Boleyn Annát, a pápai tiltakozást követően pedig elszakította Angliát a pápai fennhatóság alól. Magát tette meg az anglikán egyház fejévé, lényegében viszont a katolikus hittől nem szakadt el, az alapvető különbség a latin helyett az angol nyelv használata, az anglikán egyházfő a mindenkori király és a papok nősülése.

Fordítók dicsérete

Luther mozgalma nemcsak hitbeli változást, de a latin nyelvű szakrális irodalom különböző nyelvekre való fordításának a hullámát is elindította. Luther legbecsesebb művei közé tartozik a német biblia: az Újtestamentum 1522-ben látott napvilágot, az Ótestamentum – amit többek segítségével fordított – 1534-ben, a két rész között pedig, 1529-ben a nagy- és kiskáté, a Melanchton által készített ágostai hitvallás alapkövei. A lefordított szövegek gyors terjedését segítette, hogy Johannes Gutenberg már az 1400-as évek közepén elkezdte a könyvnyomtatást, a reformáció hatására pedig Európa-szerte sorra alakultak a nyomdák. Magyar vonatkozásban először a Komjáthy Benedek fordította Szent Pál-leveleket, Pesti Gábornak négy evangéliumfordítását az Újtestamentumból, Sylvester János első teljes Újtestamentum-fordítását, Benczédi Székely István zsoltárfordításait, Heltai Gáspár bibliafordítását (bár az Ótestamentumból sok hiányzik), Méliusz Juhász Péter Ézsaiás próféta könyvét és az Újszövetséget, a Batthyány-kódexben fennmaradt fordításokat, majd Félegyházi Tamás Újtestamentumát tartjuk számon.

Ez utóbbi mindössze négy esztendővel előzte meg a Károli Gáspár nevéhez fűződő első teljes bibliafordítást, a vizsolyi bibliát, a nyomtatás helyéről elnevezett munkát. Reményik Sándor ódai hangon állít emléket Károlinak A fordító című versében: „Alkotni könnyebb: a szellem szabad, / A képzelet csaponghat szerteszét (...) Az alkotás jaj, kísértetbe is visz. / A fordítás, a fordítás – alázat. / Fordítni annyit tesz, mint meghajolni, / Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni, / Valaki mást, nagyobbat átkarolva, / Félig őt vinni, félig vele menni. // Az, kinek szellemét ma körülálljuk, / A Legnagyobbnak fordítója volt, / A Kijelentés ős-betűire/ Alázatos nagy gonddal ráhajolt. / Látom: előtte türelem-szövétnek, / Körül a munka nehéz árnyai: / Az Igének keres magyar igéket. / Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv / Megcsendíti-e Isten szép szavát?/ És látom: győz, érdes beszédinek / Szálló századok adnak patinát. / Ó be nagyon kötve van Jézusához, / Félig ő viszi, félig Jézus őt, / Mígnem Vizsolyban végül megpihennek / Együtt érve el egy honi tetőt. / Amíg mennek, a kemény fordítónak / Tán verejtéke, tán vére is hull, / De türelmén és alázatán által / Az örök Isten beszél – magyarul.”

Páskándi Géza Károli Gáspár két követ görget című verse áttételesebb, filozófiai, sőt teozófiai felhangokat hordoz: „Az én jobbvállammal, nézd, Sion hegyén sziklát görgetek / A mennyek felé. / ÍRÁS! / Nem büntetés ez a Kő/ Ez az írás. / Ararátból sziklatömb. / Az Úr ígérte vizeknek. Övé legyen újra, / S ha kell, küldje újra meg újra. / Legyen köve minden reménynek. // Az én balvállammal, nézd, követ gördítek le a Sírról / E földön – legyen mi meg-kövezze / A Minden Heródesek seregeit, / Kik apródad népeket ölnek.../ ÍRÁS! / Büntetés ez a Kő! Ez az írás. / S már elgördítettem a Sírról...// E KÉT KŐ? KÉT ÍRÁS URUNK SZO-BORARCA – RAGYOG. / Most a földi tekintet úgy néz / A lángnyelves egekre, / Mint boldog röptetője Madaraknak / Szent Postagalambja után!”

Gyanútlan zsoltár című kétrészes versével Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítónak állít emléket Páskándi. Szenczi Molnár Albert a Beza–Marot-féle francia zsoltárfordítások német fordítása alapján dolgozott, 1606-ban Altdorfban jelent meg Psalterium Ungaricum című munkája, Szent Dávid királynak százötven zsoltára alcímmel, ami hamarosan, máig tartóan a magyar református egyház hivatalos énekeskönyve lett. Egy prédikáció a címe Páskándi Géza műve első részének, melyet az anyanyelv hatására felszabadított hit szellemiségének széles körű diadalát megfogalmazó retorikus gondolatsor után a következőképpen zár le: „És azt mondta már akkor ez a nép: A zsoltár a templom népdala mibennünk, mezőn a madár, csata síkján induló – a népdal. (...) És azt mondta már akkor ez a nép: Új hit anyanyelvén szólt hozzám a Költő. És azt mondta már akkor ez a nép: Van s Lesz Nem-haló Vers, Van s Lesz Magyar Poézis – a Minden Múzsáján csüggő, Van s Lesz Magyar Vers, mert ha koldus is vagy – nem tarisznyátlan lélek. ÁMEN.”

A második rész – Egy vers-szerű címen, A semmi nyelvét fordítom alcímmel – abszolút „fő-szereplője” a nyelv, a fordítás, végső soron az anyanyelv győzelme a hit segítségével. „Ki a fordító – kérdezlek Molnár Albert / És megnevezel mindenki embert ---(...) Anyanyelvemre fordítom anyanyelvemet / Anyanyelvemre fordítom a zsoltárt / Anyanyelvem a – Megfogalmazás / Anyanyelvem a – Nem-Másról-Beszéd / Anyanyelvem a – Másról-Is-Beszéd / Anya-nyelvem a – Pontossá-tevés / Anyanyelvem a – Pontosság maga / Anyanyelvemre fordítottam / Mi bennem Én mi bennünk / Ő – Maga.”

Harc a megmaradásért

A hit és anyanyelv szoros kapcsáról, a megmaradásért vívott, egymás segítségére számító közös harcukról szól Kovács András Ferenc szintén Szenczi Molnár Albert emlékére írott Psalmus transsylvanicus zsoltáridéző verse. „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak, / Mikor már semmi szavak nem voltanak / S már otthon sem volt, csak porból formálva – / Megszabdalt zászlónkon ábra sincsen, / Csak szívünk csattog szégyenidőben. (...) Nyelvünk tántorodik tolvaj haszonnal, / Látásunk gyökere roppan – esztelen / Felednénk rontott temérdek falat, / Kertet, házat, hazát, ha még maradt. (...) Szavaknak háborgó hamva lehetünk, / Igazságunk is csak cégérbe róva – / Vélt vétkünkhöz váltságként kitéve, / Mint dőlt rendben istentelen kéve. // Öltöztesd átokba ellenségeinket: / Szólítnak torkunkban torlódó gondok, / Fölprédált temetők, falvacskák, csontok – / Romhalmaz alól majd emelj ki minket, / Csönd törmelékéből végy ki, Zsoltár, / Veszett kövek kiáltása voltál!”

Komment




Hozzászólás száma:
Név:
Biztonsági kód
Elfogadom a mércét