– Feministaként határozza meg önmagát. Mit jelent férfiként feministának lenni?

– Semmi ellentmondás nincs a kettõ között. Jelenleg a nyugati világban az emberek 99 százaléka feminista, mert elfogadja a feminizmus értékeit, legfeljebb nincs tisztában ezzel. Manapság teljesen természetes számunkra, hogy a nõk is iskolába járnak, hogy megjelennek a munkaerõpiac olyan szegmenseiben, ahol száz évvel ezelõtt nem jelenhettek meg, betartjuk az intim szférában való egyenlõ viszonyt. Azon értékek, amelyekért a feminista mozgalom évszázadokon át küzdött, napjainkban belsõvé váltak. Bárki, aki ezen értékekkel azonosul, bátran kijelentheti, hogy feminista. Férfiként feministának lenni már csak azért sem ellentmondásos, mivel a feminista értékrendre épülõ világ jobb, kiegyensúlyozottabb, elfogadhatóbb számunkra, férfiak számára is.  Kevésbé stresszes, boldogabb életet élhetnek a férfiak, ha elsajátítják a nõi viselkedési mintákat, mint például az érzelemkifejezési vagy a gondoskodási képességet, az empátiára való hajlandóságot, vagyis ha pszichologizálódnak. Ugyanakkor még mindig egy csomó olyan dolog van a mai világban, amely a nemek tekintetében rossz, változtatásra szorul. Gondolok itt arra, hogy a nyilvános szférában, a gazdaságban, a politikában, az egyházban férfiak töltik be a vezetõ szerepet, férfiértékek alapján tevékenykednek anélkül, hogy ezzel tisztában lennének. Úgy gondolom tehát, még mindig nagyon sokat kell tenni annak érdekében, hogy társadalmilag elfogadottá váljon, hogy a nõk szerepet vállalhassanak olyan tevékenységi területeken, ahonnan korábban ki voltak zárva.

dr. Hadas Miklós
1953-ban született Budapesten. Elvégezte a Juhász Gyula Tanárképzõ Fõiskola magyar–ének szakát (1975), majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett szociológusi diplomát (1982). A budapesti Corvinus Egyetem tanára, vendégtanárként elõadott számos külföldi felsõoktatási intézményben, köztük a kaliforniai Berkeley Egyetemen és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen. A modern férfi születése címû könyvét a Magyar Szociológiai Társaság az év legjobb szociológiai könyvének járó Polányi-díjjal jutalmazta. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét.– A feminizmus ily módon való értelmezése számomra kissé felemásnak tűnik. Hiszen sok olyan férfi számára, aki természetesnek találja, hogy a nõk tanuljanak, vezetõ pozíciót töltsenek be a társadalomban, és ugyanannyit keressenek azonos munkáért, mint egy férfi, az is magától értetõdõ, hogy otthon õ újságot olvasson és tévét nézzen, míg szintén kenyérkeresõ felesége házimunkát végez.

– Éppen ezért van szükség arra, hogy a férfiak között is legyenek olyanok, akik kimondják, hogy feministák, hogy egyetértenek a nõemancipátorok törekvéseivel. Az intim szférában a nemi viselkedésminták alakulása igen nagy szórást mutat, ha Svédországtól Bulgáriáig húzunk meg egy ívet. A kelet-közép-európai férfiak számára még mindig sokkal természetesebb a férfiuralmú világrend és az, hogy a nõket eszközként használjuk az élet legkülönbözõbb területein a szükségleteink kielégítésére, mint az észak-európai protestáns társadalmakban. A bennünk levõ rutinok ellen való tudatos megnyilvánulás eredménye az, ha nem hagyjuk a feleségünket, hogy otthon kiszolgáljon, nemcsak a szöget verjük be, de mosogatunk, mosunk vagy vasalunk is, és cserébe elvárjuk, hogy ne várjanak ránk, ha egy szöget kell beverni. Legyünk androgünök (kétnemű ember – szerk. megj.) ebbõl a szempontból, hiszen az sem magától értetõdõ, hogy egy nõ ne tudjon beverni egy szöget! Mi férfiak biológiailag alkalmasak vagyunk arra, hogy fõzzünk és mosogassunk, miképpen a nõk is alkalmasak arra, hogy barkácsoljanak.

– A saját életében minek a hatására szakított a nemi szerepek hagyományos modelljével?

– Szakmámból kifolyólag olyan ember vagyok, aki a társadalmi viszonyokat tanulmányozza, s mint ilyen, beleütköztem a késõ modern alternatív megközelítésekbe. A Replika folyóirat fõszerkesztõjeként szembesültem elõször azzal a ténnyel, hogy léteznek feministák, amirõl addig szociológusként sem tudtam. Voltam annyira önreflexív, hogy be kellett látnom: amit a feministák a férfiuralomról mondanak, az engem is érint. Amit a háztartási munkamegosztásról írtak, az tökéletesen illett rám, s úgy gondoltam, nem tisztességes, ha ennek nem vonom le a következtetéseit. Ez egy fáradságos dolog volt. Abban, hogy magamévá tettem a feminista értékrendet, szerepe volt a közegnek is, melyben forgolódtam, ugyanis a nyolcvanas, kilencvenes években sokat voltam Párizsban. Azt kellett tapasztalnom, hogy azok a normák, rutinszerű megnyilvánulások, amelyek mindenki számára természetesek voltak Budapesten vagy Sepsiszentgyörgyön, ott nem mûködnek. A 80-as években idehaza például nem volt jellemzõ, hogy megkérdezzük egy nõtõl, jó volt-e neki a szexuális együttlét. Párizsban ez másként volt, oda kellett figyelni a nõre, empatikusnak kellett lenni, nem lehetett macsó módon viselkedni. Ha felkeltünk reggel, nem volt magától értetõdõ, hogy a lány fog nekem reggelit csinálni. A mindennapi tapasztalatok, személyes élmények és a szakirodalomból származó információk együttesen voltak az engem a nõemancipáció elfogadására késztetõ ingerek.

– Sokan vannak viszont, akik öntõl eltérõen nem látják túl rózsaszínnek a feminista értékrendre alapuló világot. Túlterhelt nõkrõl beszélnek, akik nehezen birkóznak meg az egyidejû önmegvalósításból és anyaságból fakadó feladatokkal, irányvesztett, frusztrált férfiakról, akik nem találják a helyüket ebben a világban.

– Ez a változásnak egy konzervatív interpretációja. Egyébként a 19. század második felében hasonló érveket hoztak fel a konzervatív közírók az akkori nõemancipátorokkal szemben. Nyilván nehéz a rögzüléseinkbõl kilépnünk, nehéz új viszonyokat megszokni és tevékenységi formákat elsajátítatni. Ez az uralom megingásaként, a hatalom elvesztéseként csapódik le. A régi rend privilegizáltjainak szempontjából ez egy katasztrófa-forgatókönyv. Mindazonáltal, ha megnézzük, hogyan játszódott le ez a folyamat Nyugat-Európa országaiban, akkor azt kell hogy mondjam, hogy nagyon harmonikusan és szervesen ment végbe. Másrészt ez az átalakulás nem új keletû, az egész európai történelem ilyen típusú változásokból áll, folyamatos transzformáción megy keresztül az intim szféránk. Ennek fontos állomása volt a házasság radikális átalakulása a 19. század második felében, a romantikus szerelem alapú házasság megjelenése alapvetõen átstrukturálta az intim szférát. Ami a férfiak problémáit illeti, elismerem, hogy a hatalom elvesztése és a férfiuralom-mentes világrend megteremtése, a kiegyenlített intim és társadalmi tér létrehozása a férfiak számára egy rendkívül traumatikus folyamat. Ebbõl adódóan nagyobb a férfi sérülésének a veszélye, s szaporodnak a helyzetek, melyekben a férfi segítségre szorul, ám a vele szolidáris intézményrendszer még nem épült ki. Vigyázni kell, hogy a nõk ne kerüljenek túlhatalomba, a férfit is védeni kell, ugyanis az EU azon irányelve, hogy a gazdasági szervezõdések vezetõ testületeiben a nemek aránya közötti eltolódás ne legyen nagyobb, mint 60-40 százalék, Skandináviában néha már azt jelenti, hogy a férfiak is jelen legyenek legalább 40 százalékban. A dolog sokkal összetettebb tehát, mint ahogy azt Romániából vagy Magyarországról látjuk.

– Az utóbbi idõben mintha megszaporodtak volna a neokonzervatív politikai retorikában az antifeminista megnyilvánulások. Mi ennek az oka?

– Ezt nevezi a szakirodalom backlash-nek, visszacsapásnak. Ez a pozícióvédõ, konzervatív reakció. Nemcsak a férfiak, hanem a nõk között is igen sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek a változások nemkívánatosak, hovatovább a természet ellen valók. Ezen nézõpontok alapvetõ sajátossága a biológiai esszencializmus. Hívei szerint biológiailag meghatározott az, hogy a társadalomban hogyan élünk, hogyan viselkedünk, hogyan viszonyulunk a környezethez. A gender studies ezzel az esszencialista szexizmussal szemben jött létre, és bizonyította be rengeteg módon, hogy azok a férfiuralmú, konzervatív érvelések, amelyek természeti törvényekre hivatkoznak megalapozatlanok, a társadalmi változások ugyanis hihetetlen módon diverzifikálják, hogy adott helyen és idõben milyen módon létezhet a férfi és a nõ. Az összképhez az is hozzátartozik, hogy sokan úgy gondolják – olykor talán nem is indokolatlanul –, hogy túlgyõzték magukat a feministák, vannak visszatetszõ, agresszív feminista megnyilvánulások, melyek nehezen összeegyeztethetõek a nyugati liberalizmus eszméjével. Valóban lehet fogást találni a feministákon, ugyanis a mozgalom nem egységes, vannak radikális csoportjaik, azonban ha van 5-10 százaléknyi radikális eszközöket alkalmazó, szélsõséges értékeket valló feminista, attól a teljes feminizmus még nem dobható ki az ablakon.