Vajon a keresztény embernek az a feladata, hogy ne csak egyes embereket fogadjon be, hanem, ha kell, embertömegeket, em­bermilliókat is, érkezzenek bár­honnan, bármilyen kultúrából és vallásból? Vagy a keresztény embert nemcsak a galamblelkű szelídségnek, hanem a kígyókat jellemző okosságnak, ravaszságnak is jellemeznie kell?

Jézus alapvető mondása, amely lerakta a keresztény vallás és hit lelki alapjait: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ebből bizony elvileg az következne, hogy nem igazán válogathatunk a menekültek között, sem vallásuk, sem természetük, sem kultúrájuk alapján, válogatás nélkül mindegyiket úgy kell szeretnünk, mint Isten teremtményét, s ha sokan, sőt nagyon sokan jönnek hazánkba és házainkba, akkor sincs sok választásunk, mint a befogadás.

Azonban azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy Jézus miért és milyen körülmények között fogalmazta meg alapmondatát. Ő abban a társadalomban élt és tanított, amelyre a legkevésbé sem volt jellemző az önzetlenség. Abban a társadalomban élt és tanított, ahol az egyik legnagyobb probléma az Istentől való eltávolodás, az erkölcsi züllés, a főpapok, farizeusok korrupciója, a pénzimádat, a gyűlölködés volt a jellemző. Ebben a társadalomban, amelyből kiveszett az egymás iránti szeretet, s átvette a helyét az egymással szembeni gyűlölet, azt kellett megfogalmazni, ami ott és akkor a legfontosabb üzenetnek számított: szeressétek felebarátotokat, mint tenmagatokat.

Ezt kellett üzennie, méghozzá radikálisan, végletesen fogalmazva, éppen azért így, hogy a legmarkánsabban ellenpontozza azokat az állapotokat, amelyektől meg kell szabadulni, visszatérve a hit útjára. Ha „puhább”, ha engedékenyebb a megfogalmazás, akkor nem ér célba, nem hökkent meg, nem ráz fel a mindenna­pokból, nem „üt meg” annyira, ami változásokhoz vezethetne.
Jézus bölcsessége azonban abban is megnyilvánul, hogy a sokszor idézett mondat – amely európai, nyugati vallásunk alapmondatává vált – kellően realista is.

Azt mondja: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, tehát önmagad szeretete is természetes és alapvető! Nem azt mondja: gyűlöld meg önmagadat, mert bűnös vagy, szerencsétlen és nyomorult, és azt sem mondja, hogy szeresd jobban felebarátodat, mint tenmagadat. Nem! Éppen úgy fogalmaz és annyit mond, ami az európai kultúrkörben évszázadok során természetessé vált, s bekerült mind az Egyesült Államok alkotmányába, mind Európa összes emberi jogi chartájába, az európai országok alkotmányaiba: születésünktől fogva egyenlők vagyunk, nem vagyunk sem rosszabbak, sem jobbak a másiknál, egyenlő jogokat gyakorolunk s egyenlő szeretetet érdemlünk.

Méltóak vagyunk arra Isten előtt, hogy szeressenek bennünket és mi is szerethessünk másokat.
Vagyis a jézusi tanok az isteni eredetű szeretetelvből kiindulva alapozzák meg az emberek közötti egyenlőséget, tagadva az emberek közötti alá- és fölérendeltséget, tagadva az alávetettséget, a kiszolgáltatottságot, a szolgaságot. Isten szabadságot adott nekünk, de mindannyiunknak egyforma szabadságot, nem vagyunk tehát többek, mint a másik ember, viszont – s ez itt és most nagyon fontos – nem is vagyunk kevesebbek a másik embernél, legyenek bárkik, jöjjenek bárhonnan.

És itt érkezünk el a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” üzenetének fontos, de elengedhetetlen részéhez, méghozzá az önszeretethez. Jézus korában, Júdeában nem az volt a fő probléma, hogy kevés lett volna az emberekben az önszeretet, ellenkezőleg: ez tengett túl, ez uralkodott el, ez ellen kellett fellépnie. Jézus igen keményen ostorozta a farizeusok, az akkori politikai és vallási elit önimádatát, képmutató életvitelét, hatalomimádatát, a nép lekezelését, de ugyanúgy szenvedélyesen fellépett a mindennapok erkölcsi züllöttségel, a pénzimádat, a szegények megvetése ellen. Éppen ez a szenvedély vezette el a kufárok templomból való kikergetéséig.

És még egy fontos elem: Jézus elsősorban a saját népéhez szólt, saját népén akart változtatni, de nációtól függetlenül minden embert elfogadott, aki elismerte az isteni szeretet tanát, legyen az római, görög, szamaritánus. Az irgalmas szamaritánus példaként állítása azt jelentette, hogy nemcsak az emberek, hanem a népek is egyenlők, ha követik az isteni szeretet tanát. De: ez sem azt jelentette Jézusnál, hogy bármilyen népet jobban kellene szeretni, mint a saját népünket. Sem egyéneket, sem népeket nem kell jobban szeretni, mint saját magunkat és saját népünket.

Éppen ezért jelenthetjük ki: a 20. század végi és 21. századi, a nyugati világban, s különösen Európában eluralkodott (neo)liberális gondolkodásmód szakított a kereszténység szeretettanának lényegével, az én és a másik közötti egyenlőség, egyenlő szeretet elvével. A neoliberalizmus, amely főáramlatú szemléletté vált Nyugat-Európában az elmúlt harminc-negyven évben, az Ént háttérbe tolva a másikra, a másra helyezte a hangsúlyt. Számukra a más egyén, más kultúra, más vallás, más népesség vált meghatározóvá, vonzóvá, követendővé, s ez együtt járt az önszeretet megszűnésével, az öngyűlölettel. Ebből következik a Merkel, Juncker és Schulz által vezetett európai elit migránspolitikája, amely az önpusztító és önfeladó befogadásra épül. Ez az áruló elit valóban feladta és feladja Európa keresztény alapjait.

S éppen ebből a keresztényi szeretettanból következik az a – nem lehetőségünk, hanem – kötelességünk, hogy meg kell védenünk önmagunkat, ugyanúgy, ahogyan minden más egyén, nemzet és vallás is teszi. Vagyunk olyan értékesek, mint bárki más, ezért fontosak vagyunk magunknak és másoknak is.

Nem beszélve arról, hogyha megvédjük magunkat, és megállítjuk a migránsok tömegeinek beáramlását, azzal fenntartjuk és megőrizzük a világnak a legszebb, legemberibb szeretettanát, amely az emberek egyenlőségére épül. Tehát a jelenlegi mély migránsválságban a kereszténység megtartása nem pusztán egy vallási tradíció megtartását jelenti, hanem Európa megvédését és megmentését is.

Fritz Tamás

A szerző budapesti politológus

(Megjelent a Magyar Idők napilapban)