Mert csorbult Európa szelleme. S az emberi jogok nemhogy kiteljesednének, hanem fokozatosan visszaszorulnak, éppen itt, az emberi kultúra bölcsőjének számító öreg kontinensen.

Körülbelül egykorú vagyok az említett cikk szerzőjével (csak pár évvel fiatalabb), két középiskolai s négy egyetemi évet Kolozsváron eltöltve átéltem én is ugyanazokat, mint amelyeket a szerző leír. Mivel kicsi koromtól követtem újságokban, rádióban és különböző sportlapokban (Képes Sport, Labdarúgás) a világ sporteseményeit, úgy érzem, megtanultam egy kicsit érteni is hozzá.

1970-ben a román labdarúgó-válogatott kijutott a világbajnokságra, Mexikóba. Ekkor, a vb előtti napokban történt, hogy egy kolléga (különben magyar, csak román iskolába járt) megkérdezte, hogy szerintem a román csapat legyőzi-e Brazíliát, csoportbeli ellenfelét. A válaszom az volt, hogy nem. Igaz, hogy feltörekvő, fejlődő csapat volt a román, de Brazília mégiscsak kétszeres világbajnok volt addig. Erre indulatosan rákérdezett, hogy a magyarok akkor miként verhették meg őket az 1966-os vébén, Angliában? Csak annyit mondtam, hogy az más volt. Erre aztán elmondott mindennek, hogy soviniszta, nacionalista, gyűlölködő, fasiszta s nem tudom még mi vagyok.

De miért? Egy tipp miatt? Én a realitásból próbáltam kiindulni. Brazília mégiscsak világbajnok volt, a csoport kiemeltje, a világ élmezőnyébe tartozó, s Románia húsz év után jutott ki újra a világbajnokságra. Azt mondtam, a labda kerek, minden megtörténhet, a román győzelem is, de nem valószínű. A magyar se volt az 66-ban, de megtörtént. Engem meg lesovinisztáz a barátom. Kibújt a szög a zsákból, azt láttam. Jó lesz vigyázni vele ezután. (Az 1970-es mexikói torna csoportmérkőzésén a legendás Pelé irányításával a világbajnoki címig jutó Brazília végül 3-2-re verte Romániát – szerk. megj.)

Evvel akartam kezdeni a Rozs­nyai Sándor cikke kapcsán. A szurkolással. Mert nagyon meglepett s egyben felháborított, amikor pár évvel ezelőtt, egy magyar–román meccs előtt a riporter megkérdezte az RMDSZ politikusait (tán Markót s Frundát), hogy kinek szurkolnak, melyik csapat pártján állnak. Nem tudom pontosan, mi volt a válasz, valami mellébeszélés tán, amolyan politikusi felelet, ez esetben olyan viccre vevés, ha ezt megadja a kormány, akkor így vagy úgy stb.

Nem is ez bosszantott, hanem a kérdésfeltevés. Hogy lehet ilyent egyáltalán kérdezni? Az csak természetes, hogy magyar a magyarnak, román a románnak szurkol és így tovább. Minden nemzet a saját fiainak. Ez alkati dolog, a személyiség jellemzője. Mert hogy is tanultuk politikai gazdaságtan órán a középiskolában, milyen tényezők határozzák meg a nemzetet?

1. A közös gazdasági élettér,
2. a közös történelmi gyökerek, a származás,
3. a közös nyelv,
4. (s főleg) a közös lelkialkat.

Igaz, hogy az első elem a határon túliak esetében más, de a többi közös, ugyanaz. Ezért nem tetszett a riporter kérdése. A vér nem válhat vízzé. Vagy ha mégis, mint sokan mondanák, s az első példatörténetem is mutatja, az ilyen egyén már nem magyar ember. Lehet, hogy névleg az, de a lelkében már nem. Annak a fejében elvégezték azt a bizonyos agymosást.

Az ilyeneket már elveszítette a nemzet. Lehetnek jól felkészültek, kitűnő szakemberek, jó emberek, de a magyarságukat, a gyökereket elveszítették. Az ilyen embereket, s főleg az ifjú nemzedéket akarja a most induló Petőfi-program mégis-mégis megmenteni, visszahozni a nemzet számára. Támogassuk mi is az akciót. Hogyan mennek végbe az ilyen elmagyartalanodások? A nem anyanyelvű iskola, a vegyes házasságok, a szórványban élés, a magyar kultúrától való részleges vagy teljes elszakadás miatt. A sporttól is, a magyartól. Mert az is a kultúra része.

Most egy olyan periódust élünk, amikor megint elszakítottak tőle. Az anyaország sportjától. Túl hamar engedték el a kezünket. Meg kellett volna várni, amíg rendeződnek a dolgok a szomszédos országokkal. Nem új keletű dolog, volt már részünk benne a múlt rendszerben is. A magyar műsorszolgáltatók hibájából nem láthattuk a közvetítéseket. Mennyit küszködtünk csak itt Kalotaszegen például, hogy nézhessük a magyar meccseket. Kivittük a legmagasabb dombokra, hegyekre az antennát, csak hogy látni lehessen. S hányszor kellett egész napokon keresztül igazgatni, mert a szél összebogozta a drótokat.

– Hogy telt a hétvége? – kérdezte tanár kollégám a zsoboki iskolából, s már villant is eszébe, hogy tudja, nem is kell kérdezni, egész nap rendezted a drótokat. Igen, ezt csinálta sok száz és ezer ember Erdélyben. S amikor működött, eljöttek a Székelyföldről is tömegesen erre a vidékre, s mi Kolozsvárról ki a Feleki-tetőre, és esőben, hóban ott álltunk az udvaron sokan-sokan, de megérte, mert láthattuk a válogatottat, a Fradit, az Újpestet.

Aztán valamiért áttették a közvetítéseket az M2-re; mi úgy vettük, azért, hogy ne lássuk. S amikor azt is befogtuk, át az RTL-re, aztán már megvolt a parabola antenna, s onnan is tovább mentek, át a Sport1-re. De ezt már csak a nagyon kitanultak, csalafinták tudták elérni más dekóderrel, titokban, a nagyobb tömeg nem. A rádió rettenetesen rosszul szólt. Nem percenként, hanem másodpercenként kellett igazgatni a keresőgombot, hogy mégis megtudjuk a mérkőzés menetét, az eredményt.

Mennyi bosszúság, mennyi átok, mennyi hiábavalóság. Nem olyan régen, csak az utóbbi Orbán-korszakban tették át a közmédia csatornáira a fontosabb meccseket, hogy a határon túli nézők is lássák. De nem sokáig tartott az örömünk. Lám, most az M4-en megy minden sportadás. Ez már elérhetetlen a határon túli tévénézők számára. Hiába az internet. Ott sem.

Hiába a magas technikai fejlettség a világon, hogy szinte még a vízcsapból is információ áramlik, s a messzi, sok ezer fényévre levő galaxisokról is képet, információt kapunk, csak innen a szomszédból, pár kilométerről nem. Csak itt zárják le, ebben a művelt, kulturált, magasan fejlett Európában a határokat, a szellemieket. Hogy vb-ket, Eb-ket, olimpiákat többé ne láthassunk, főleg ne hallgathassunk saját anyanyelvünkön se Bajnokok Ligája- vagy Európa Liga-döntőket.

Minden csak a pénz, minden csak az üzlet. Mert úgymond az meg van határozva fentről, Brüsszelből, hogy minden ország médiaszolgálata csak a saját országa határain belül sugározhatja a nagy sporteseményeket. 50 millió kisebbségi él Európában, s az mind elvágva, elszakítva saját népe, nemzete sportkultúrájától. Miféle Európa ez? Ez az európai szellem, ilyenek az annyit hangoztatott európai értékek? Emberség, megértés, szabadság, testvériség, demokrácia, egymás tisztelete, megbecsülése?

„Egyesítsed szellemeddel,
mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
merre lengnek szárnyaid.\"

(Schiller: Örömóda)

Megcsúfolva az olimpiai eszme is, a népek közti barátság, emberség, tisztelet. A szeretet. Eljárás ez, hogy lezárják a szellemi országhatárokat az olimpia és a világbajnokságok idején a médiasugárzást illetően, mert így határoztak a vezetők? Milyen vezetők? Európának felelnie kell! S az ott lévő képviselőknek állandóan napirenden kell tartani a problémát. Fel kell oldani a zárakat a sugárzást illetően, 50 millió ember kéri ezt. Mert 100 évet ment vissza a világ, olyan korba, amikor még rádió se volt. Mert ha szól is pár percet a mérkőzésről, csak recseg-ropog.

Ez az egyesített Európa? Ez a jóléti állam? Az információözön, az informatikai technika magas fejlettségi korszakában ide jutottunk? Ne láthassa az ember szabadon saját nemzete sportolóit, ne hallhassa 50 millió ember az anyanyelvén a riportereit? Ez hihetetlen! Ez felháborító! Ebbe nem nyugodhatunk bele. Felelniük kell a műsorszolgáltatóknak, hogy miért van ez így.
Vagy úgy van mégis, úgy igaz minden, ahogy Tóth Árpád írja versében?:

„Óh, jaj barátság, és jaj szerelem,
Óh, jaj az út lélektől lélekig,
Hordozzuk a szem csüggedt sugarát,
S közünk a roppant jeges űr lakik.\"

Czondi Árpád, Ketesd (Szilágy megye)

A szerző nyugdíjas tanár