– Az Aranycsapat fénykorában felnőve talán nem csoda, hogy labdarúgó lett.

– Mióta az eszemet tudom, mindig fociztam. Édesapám hároméves koromban meghalt, onnantól édesanyám reggeltől estig dolgozott, én pedig két helyen nőttem fel: az utcán és a templomban. Bár a magyar történelem legsötétebb időszaka volt az 50-es évek, ministrálni jártam, és a gyermekkorom csodálatos volt. Azt csináltam, amit a legjobban szerettem: fociztam és templomba jártam. Akkoriban, amikor még nem volt televízió, és a rádió közvetítette a mérkőzéseket, amerre a szem ellát, minde­nütt grundok voltak, ahol a gyerekek a minden idők egyik legjobbjának számító Kocsis, Puskás, Bozsik, Grosics vagy Czibor akart lenni.

– Gyerekfejjel élte át az 1954-es világbajnokságot. Miként emlékszik vissza az érthetetlen módon elveszített berni döntőre?

– Éppen 3-2-re vezettek a németek, amikor Szepesi György ordította a rádióban, hogy Puskás lő, gól, de nem adja meg a játékvezető! Egy világ – és nemcsak a magyar – dőlt gyászba, mert amikor a koronát fel kellett volna tenni a fejére, a világ legjobb csapata sajnos megbotlott. Budapesten először fordult elő tüntetés. Ne felejtsük el, a kommunizmus eszméletlen degenerált baromság volt, de a sportot reklámtáblának használta. Miközben 1956-ban 16 olimpiai arannyal jöttünk haza Helsinkiből, ahol a harmadik helyen végeztünk az olimpiai pontversenyben, Magyarországon minden ötödik ember börtönben ült.

Hát ebben az időszakban nőttem fel. Papp Laci ökölvívásban végigverte a világot, és ezt tették a labdarúgók is, akik Londonban a legendás 6-3-as győzelemmel vetettek véget az angolok 90 éves hazai veretlenségének. Tehát az ország negyede börtönben ült, de a többieket hihetetlenül boldoggá tette ez a csapat. Mert ha győztek, akkor azt mondták: győztünk! Mi, a nép! Amikor kikaptak a fiúk a döntőben, mindenki zokogott, de a futball szeretete megmaradt.

– Az Aranycsapat sikerei megismételhetetlennek tűnnek, de önnek sem kell szerénykednie: 1971-ben a Fradival rögtön az UEFA-kupa elődöntőjébe jutottak, ahol csak a Wolverhampton tudta az útjukat állni.

– Nagyon szívesen emlékszik vissza az ember, mert óriási menetelés volt. Korábban Vásárvárosok Kupájának hívták, akkor keresztelték át UEFA-kupára, amikor mi 1971-ben elindultunk. Az első mérkőzést Isztambulban játszottuk, a Fenerbahce ellen. Amikor kimentünk melegíteni, a 35 ezer néző olyan eszméletlen ricsajt csapott, hogy öt méterről nem hallottuk egymást. Játszottam én a Wembley-ben és a világ jó egynéhány híres stadionjában, de olyan eget verő robajt, sikítozást, szurkolást sehol nem hallottam, mint ott. Török vendéglátónk pedig azt kívánta nekünk – és nyilván minden magyar csoportnak –, hogy abban a három napban érezzük magunkat olyan remekül Isztambulban, mint amennyire ők érezték magukat 150 éven át Magyarországon. A mérkőzésen a törökök szerezték meg a vezetést, a második félidőben Szőke Pista belőtt egy labdát középre, én csukafejessel kiegyenlítettem. 

Kű Lajos
Olimpiai ezüstérmes labdarúgó. 1948. július 5-én született Székesfehérváron, 1962-ben kezdődött pályafutásának első állomása a székesfehérvári VT Vasas (Vadásztölténygyár) csapata volt. 1968-ban a már Videotonnak hívott csapatban mutatkozott be az élvonalban. 1968 és 1974 között az FTC színeiben játszott, ahol UEFA-kupa elődöntőben is szerepelt, 4 bajnoki ezüstérmet és két magyar kupa győzelmet szerzett. 1972-ben 8 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, és egy gólt szerzett; háromszor játszott az olimpiai válogatottban. A müncheni olimpia ezüstérmese, majd a belgiumi labdarúgó-Európa-bajnokság negyedik helyezettje, ahol a magyar csapat egyedüli gólját ő szerezte (11-esből). 1978-ban BEK-döntőt játszott az FC Brugge színeiben a Liverpool ellen.

El kell mondanom, hogy minden egyes ellenfelünknek lőttem egy-egy gólt, valamennyit idegenben. A legjobb nyolc között a Željezničar-ral játszottunk. Budapesten kikaptunk 2-1-re, Szarajevóban meg legyőztük őket 2-1-re, következett a hosszabbítás, majd a tizenegyes­rúgások. Emlékezetes maradt, hogy akárhová léptem, a rám állított Becirspahic nevű játékos folyton szembeköpött. De nem adtam meg neki azt a ziccert, hogy visszaköpök vagy visszaütök, mert kiállítottak volna.

A nemes revans az volt, hogy az utolsó büntetőt én rúghattam, én adhattam meg nekik a kegyelemdöfést. Életemben először rúgtam 11-est, de elvállaltam, mert az utolsót nem merte vállalni senki. Megnéztem egy sarkot, odapasszoltam, és gól. A Wolverhampton elleni elődöntőben 2-1-re vezettünk Budapesten, és 11-est adott a bíró. Ha berúgjuk, vége a meccsnek, és megvan a továbbjutás, ám sajnos Szőke Pista elhibázta, az azt követő ellentámadásból pedig 2-2 lett.

– Ugyanebben az évben sikerült az a bravúr a magyar válogatottnak, hogy Románia legyőzésével kijutott az akkor még csak négycsapatos Európa-bajnokságra.

– Mindössze néhány nap különbséggel zajlottak ezek a mérkőzések. A franciákkal, a norvégokkal és a bolgárokkal kerültünk egy csoportba, mindenki biztos volt abban, hogy ez nem jelenthet akadályt. Be is jutottunk a legjobb nyolc közé, ahol Románia ellen az első meccsen, Budapesten 1-1-et játszottunk. Az egyenlítő gólt a Szatmári Lajos nevű úriember szerezte, aki örömében cigánykereket hányt, csókolgatta a gyepszőnyeget. Ám a szurkolók itt Erdélyben egész másképp reagáltak a dologra: szétverték a házát. A visszavágó előtt az olimpiai válogatottal játszottunk a román főiskolai csapat ellen Gyulán, ahol én lőttem az egyetlen gólt az 50. másodpercben.

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány a végén felhívta dr. Lakat Károlyt, az olimpiai válogatott edzőjét, hogy megkérdezze, hogyan játszottak a válogatott kerettagok, Kocsis és Albert. Elmondta. „És hogy játszott Kű Lajos?\" – kérdezte Illovszky. Lakat Karcsinak kiváló humorérzéke volt, ő arany ember: „Rudikám, a góljáig káprázatosan, utána csapnivalóan\". Azért én is szeretek zrikálódni kicsit, és elmondom, hogy a román olimpiai válogatott edzőjétől is megkérdezték, szerinte ki játszott jól a magyar válogatottból. Kiválóan beszélt angolul, így mondta, hogy a 10-es. Erre mondtam: lehet, hogy jót nyilatkozott a szövetségi kapitánynak Karcsi bácsi, de itt egy olyan szakember beszélt, aki látta is a meccset.

– Miként készültek a románok elleni Eb-visszavágóra?

– Taktikai értekezleten ültünk, egyszer csak kopogtatnak. Háromfős delegáció, amelyet egy hölgy vezetett. Aki a kapitányhoz fordult, elmondta, hogy a Székelyföldről jöttek, majd így szólt: „Holnap az Augusztus 23. stadionban nem akármilyen tétmérkőzés lesz: Románia–Magyarország. Uraim, sok minden előfordulhat, de egy dolog nem, hogy a magyar nemzeti válogatott Bukarestben kikapjon, mert akkor Erdélyben a két és fél millió magyarnak nem lesz maradása. A mindenható Istenre kérem önöket, tegyenek bennünket boldoggá s büszkévé azzal, hogy legyőzik a román válogatottat!\". Ennél jobban nem lehetett volna minket motiválni. Végül a harmadik mérkőzésen legyőztük Romániát 2-1-re, és mi jutottunk a legjobb négy közé. Ezrek vártak Budapesten a repülőtéren...

– És magára a tornára hogyan emlékszik vissza?

– Olyan csapatok közé kerültünk be, mint a Beckenbauer-féle Németország, Szovjetunió és Belgium. Az első mérkőzésen a Szovjetunióval játszottunk. Minden csapat a magyarokat várta a döntőbe, hiszen többek közt Albert és Bene, azaz világsztárok játszottak a csapatban, ennek ellenére egy öngóllal és egy kihagyott tizenegyessel vesztettünk. A második félidőben Zámbó Sanyi hagyta ki a büntetőt, holott a mérkőzés előtt csak mi vállaltuk a tizenegyesrúgást, és az edzésen ötből ötöt mindketten értékesítettünk. A szövetségi kapitány pedig azért jelölte ki őt, mert négy évvel idősebb volt nálam.

– Ha már tizenegyes: a belgiumi kontinensviadal bronzmérkőzésén a házigazdák ellen ön szerezte az utolsó magyar gólt Európa-bajnokságon.

– Kettő nullra vezettek a belgák, amikor rákapcsoltunk. Kozma Miska, a jobbszélsőnk elszaladt, élesen beadta, én lehettem olyan hat méterre a kaputól, kinéztem magamnak a sarkot, fejelni akartam, amikor Heylens, az ellenfél jobbhátvédje kilökött a labda alól. A megítélt 11-est pedig berúgtam. És ennek már 44 éve, azóta pedig nem szerepeltünk Eb-n.

– Szintén 1972-ben részt vett a müncheni olimpián, ahonnan ezüstéremmel térhetett haza.

– Címvédőként érkeztünk a döntőbe, mi kaptuk a Bayern München öltözőjét. A bronzmérkőzésen a Szovjetunió 2-2-es döntetlent játszott Kelet-Németország ellen, de az bundameccs volt, mert akkor a versenykiírás úgy szólt, hogy döntetlen esetén nincs hosszabbítás, mindkét csapat megkapja a győztesnek járó érmeket. A döntő előtt könyörögtek nekünk a lengyelek, hogy játszunk döntetlent, mert akkor mindketten olimpiai bajnokok vagyunk. De mi az mondtuk: csak fair alapokon játszunk. Az első félidőben mi vezettünk egy-nullra: az öltözőben nem volt lehetőség arra, hogy beszéljünk, annyi volt ott a beültetett besúgó. A második félidőben kiegyenlítettek a lengyelek. A meccs előtt ők mutogattak, hogy játsszunk döntetlent, és amikor megszerezték a vezetést, már mi kezdtük el mutatni. Ők viszont mást mutattak...

– 1977-ben disszidált, emiatt egy évre eltiltották a labdarúgástól. Magyarországon hogyan fogadták a hírt?

– Genfből telefonáltam haza, a szakszervezeti titkár vette fel a kagylót. Mondom: szevasz, Kálmánkám! „Jaj, hol vagy? Már mindenütt kerestünk, a Balatonon, a Duna-kanyarban, sehol nem találtunk. Honnan telefonálsz?\" Mondom neki, hogy a Genfi-tótól. „Jaj, mekkora kő esett le a szívünkről – válaszolta –, már azt hittük, hogy disszidáltál.\" Amikor közöltem, hogy a Genfi-tó Svájcban van, és nem valahol Röszkénél, ahogy hitte, rám ripakodott, hogy csapatkapitány létemre nem szégyellem magam? Ilyen emberek voltak a vezetők akkor.

– Belgiumban is megállta a helyét, az FC Brugge színeiben Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntőt játszott a Liverpool ellen.

– Mindez óriási csodának számított a kis flamand városban. Zsinórban háromszor nyerte meg a csapat a bajnokságot, és mindezt tetézte, hogy a Wembley-ben, a labdarúgás templomában felléphettünk százezer néző előtt. A Népszabadság nagyjából egy hónappal a döntő előtt megírta, hogy Kű Lajos egy liège-i kocsmában történt verekedés után „az őt legjobban megillető helyre\", börtönbe került, és ott van láncra verve. De közben a csapat bekerült a döntőbe, a magyar televízió megvásárolta a közvetítési jogokat, és nem volt más választása: közvetítenie kellett. Vitray Tamás nem merte említeni a nevemet, annyit mondott, hogy a 10-esnél van a labda. Egy skót kastélyban voltunk elszállásolva, onnan telefonáltam haza, de még édesanyám sem akarta elhinni, hogy nem börtönben ülök.

– Az Aranycsapat Alapítvány elnökeként 2004 óta dolgozik a Kárpát-medence diáksportjának felemeléséért. Nem kis feladat.

– A földkerekség legboldogabb embere vagyok, mert azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Előkészítettem, megterveztem és levezényeltem a Kárpát-medencei összmagyar diákbajnokságot. Több mint kétszáz csapat vett részt. A jelszavunk: „Mindenkiért senki ellen\". A világ legnépszerűbb játékán keresztül igyekszünk hidakat építeni a közösségek között.

– Hasonló okokból vállalta el nemrég a kolozsvári Dribli Erdélyi Gyerekfociklub tornájának a fővédnökségét is?

– Amikor Könczei Soma, a Dribli alapítója felhívott, rögtön közöltem, hogy jövök Kolozsvárra, mert ez számomra igazából szívügy.

– Magyarország labdarúgó-válogatottja négy évtized után jutott ki Eb-re. Mit vár a franciaországi tornán a csapattól?

– Szerintem Ausztria és Portugália ellen 50 százalék esélyünk van, Izland ellen 60. Mivel a négy legjobb csoport harmadik helyezettje is továbbjut, így ott leszünk ezek között.

– Ki fogja rúgni Ön után a következő magyar Eb-gólt?

– Szurkolok, hogy Nemanja Niko­lics legyen az, mert ő most az egyetlen egészséges csatárunk.