Mire Nemes Jeles László minden fontosabb filmes díjat – jogosan – elnyert alkotása a romániai mozikba is megérkezett, már nagyon sok mindent tudni lehetett a Saul fiáról.

Hogy egyedi, különleges képi világgal mutatja be az auschwitzi koncentrációs tábor szörnyű világát, a kamera ugyanis szinte végig egyetlen szereplőt mutat, minden más a háttérben történik; hogy más oldalról közelít a holokauszt feldolgozásához, mivel a foglyokból álló Sonderkommando tagjainak, a „titkok tudóinak\" szemszögéből meséli el a történetet; hogy a hangzásvilág szempontjából is félelmetesen különleges élményben van része a nézőnek. Így mire a film majdnem egyéves késéssel a romániai mozikba is megérkezett, már talán nem is lehetett – többféle értelemben vett – előítéletek nélkül beülni a vetítőterembe.

A történet főszereplője, Ausländer Saul, a meggyilkolt zsidók holttestének elégetését, a gázkamrák kitakarítását, a hamvak elszállítását végző Sonderkommando („különleges egység\") tagja. A főszerepet alakító Röhrig Géza félelmetes teljesítményt nyújt a filmben: arckifejezése egyszerre közvetít állandó rettegést, megalázottságot, legfőképpen pedig kiüresedett céltalanságot – egy olyan tekintetet látunk közel két órán keresztül, amely már semmiben nem hisz, nem remél, nem vágyakozik.

Óriási nyomás nehezedhetett Röhrig Gézára, hogy hitelesen, ne túljátszva, de mégsem unalmasan alakítsa Sault, főként annak tükrében, hogy a kamera szinte végig őt követi, ha nem az üres tekintetébe meredünk, akkor a tarkóját bámuljuk, mindenhol a nyomában vagyunk, mint egy számítógépes játékban. Nem tudom, hogy Röhrig jó színész-e, el tudna-e játszani hitelesen bármi mást, de a Saul fiában lenyűgözőt alakít, a már jóformán élőhalottakból álló Sonderkommando arcává, a pokolban élők megtestesítőjévé válik.

Mindehhez Erdély Mátyás operatőr munkájára is szükség van, neki köszönhetően a néző egyszerre érzi magát beavatottnak és kizártnak – titkok tudójaként kerül a lehető legkínosabb helyzetbe. Ehhez a főszereplőhöz tapadó, őt követő kamera és a keskeny képarány is hozzájárul. Mintha minden egy kis keretbe sűrűsödne, ebbe a „dobozba\" pedig a nézőt is bezárja, aki – tetszik, nem tetszik – maga is részese lesz a történteknek, de mivel mindent Saul mögül lát – a haláltábor borzalmai csak elmosódva, „háttérként\" jelennek meg az arc mögött –, úgy érzi, mintha az ő válla fölött leskelődne ott, ahová betekinteni sem szabadna.

Ritkán esik szó egy alkotás kapcsán a hangmérnökről, ebben az esetben azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni Zányi Tamás munkáját, amely bebizonyítja, hogy a film valóban audiovizuális művészeti ág. A Saul fia nézésekor tekintetünkkel „leskelődünk\", de hallgatózásra nincs szükség, ugyanis minden hang tolakodóan van jelen körülöttünk. A szörnyűséget teljes valójában halljuk: az állomásozó vonatok zaját, a tűz fellángolását, a gyereksírást, a sikítozást, a fegyverropogást. A látottak elől még el tudunk bújni Saul háta mögé, de a hangok kegyetlenül elárasztanak.

Nemes Jeles László filmjében kiemelkedőt alakít Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze is, aki Ábrahámot, Saul barátját alakítja – már ha lehet az adott körülmények között ilyen jellegű kapcsolatokról beszélni. Molnár ugyancsak az arcával játszik, tekintetéből ugyanaz a kiüresedettség süt, robotszerűen végzi munkáját, de Saullal ellentétben valamiféle eszelős eltökéltség is dereng benne.

A történetből úgy tűnik, hogy Saul és Ábrahám már korábbról ismerik egymást, barátként érkeztek a koncentrációs táborba, Molnár Levente karaktere pedig a film egyik legfontosabb kijelentését teszi, amikor azt mondja Saulnak („Neked nincs fiad\"), megváltoztatva ezzel tulajdonképpen az alkotás értelmezését. A film egyik főszála ugyanis, hogy Saul a zsidó szokások szerint akarja eltemetni egy, a gázkamrát ugyan túlélő, de később egy német orvos által meggyilkolt fiatal fiú holttestét, akiben saját fiára ismer rá, legalábbis ezt hangoztatja társainak.

Végig nem válik egyértelművé, hogy a fiú valóban az ő gyermeke, vagy csak egy eszköz, ami, ha az észszerűség határain kívül is, de célt ad a főszereplőnek. A történet mindenesetre arra utal, hogy a fiú valójában nem Saul gyermeke: ha az volna, valamelyest érthető és indokolt lenne, hogy a férfi miért hajlandó számos életveszélyes helyzetbe sodorni magát, hogy rabbit találjon a temetéshez. Ez a világ azonban már kívül van a realitás határain, itt nem találunk észszerűséget, logikát vagy emberséget, hanem személyes, csak szubjektíven megmagyarázható célokat.

Saul és Ábrahám eltérő célokat határoz meg magának: a főszereplő egy, a többiek számára érthetetlen és őrült dologra szánja el magát, „cserbenhagyja az élőket a holtakért\", miközben barátja a Sonderkommando többi tagjával lázadásra, menekülésre készül. Feloldozásban viszont egyikük sem reménykedik, amiről azt gondolnánk, hogy a megváltáshoz vezető eszköz – a temetés és a lázadás –, az maga a cél, amit ugyanaz az üresség követ(ne). A holttest cipelésével, a temetés szándékával Saul tekintete nem változik, nem lép ki a borzalmak terhe alól, csak kísérletet tesz rá.

A Saul fia egyetlen hibájaként a forgatókönyvet lehetne felróni, a párbeszédek ugyanis gyakran sután, esetlenül hatnak. Elképzelhető azonban, hogy ez volt a forgatókönyvet is jegyző Nemes Jeles László rendező szándéka: a realitáson kívül eső világban nincs helye a valóságot leíró szavaknak. 

Saul fia – magyar filmdráma, 107 perc, 2015. Rendezte: Nemes Jeles László. Főbb szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor. Írta: Nemes Jeles László, Clara Royer. Kép: Erdély Mátyás. Hangmérnök: Zányi Tamás.

Értékelés az 1–10-es skálán: 9