A Kossuth-díjas író, költő, műfordító a Vajdaságból érkezett a Körös-parti városba, de – mint hangsúlyozta – nem tekinti magát kisebbségi írónak, ehelyett inkább mindenhol otthon akar lenni, hogy ne kelljen felvállalnia „a kisebbségi bezártságot”. 

A kisebbségi létet ugyanis ő bunkerként értelmezi, „mert a kisebbséginek valamint mindig meg kell mentenie”, legyen az kultúrája, identitása, anyanyelve. Tolnai jugoszláviai magyar költőként határozza meg önmagát, mivel Belgrád és az Adriai-tenger hatották rá a leginkább. „Ez nem politikai, hanem esztétikai kérdés számomra, még ha ma állandóan politikai pártok kerekei közé zuhanunk is” – szögezte le azonban a meghívott, akit ma – saját megfogalmazása szerint – az határoz meg, hogy Palicson ír, „a határon túlról”.

Tolnai a nagyváradi beszélgetésen felidézte gyerekkorát, amelyben egyebek mellett azt tűzte maga elé célként, hogy irodalom révén jut el a messzi távolba, Afrikába, a Közel-Keletre, ám végül „kalandterületét” az Adriáig csökkentette, ami „nyitott a végtelenre”.

A pályafutását meghatározó újvidéki szerkesztői évekről, a Symposionról, illetve az Új Symposionról csak érintőlegesen esett szó, Tolnai inkább „sztorizgatott” a váradi közönségnek, minden elmesélt történetről eszébe jutott egy másik, és végül ezeknek a történeteknek a füzéréből ismerhettük meg a vendéget. Mint Kőrössi P. József moderátor is a „nem költői költőség” lényegét megfogalmazta: „úgy fűzte össze a történeteket, ahogyan azt verseiben is teszi”.

Két romániai élményéről is színes beszámolót hallhattunk többek között. Az első egy, a hetvenes években Bukarestben tett látogatás volt, amikor vendéglátói megkérdezték tőle, hogy hova szeretne még ellátogatni, és a mindenki által előre borítékolt erdélyi út helyett, Târgu Jiut választotta, látni akarta ugyanis Constantin Brâncuși alkotásait. Ott azonban földdel és a végtelennel egyaránt találkozott, a műalkotások élvezete előtt ugyanis krumplit szedtek a művészettörténésszel, hogy az mielőbb végezzen a földeken, s be tudja mutatni a vendégeknek az alkotásokat. Érdekes figuraként ismerhettük meg ugyanakkor a Bukarestből Tolnai mellé rendelt tolmácsot is. Nagy Imre festőt pedig „megkeseredett, mogorva emberként” rajzolta elénk, aki azonban egy üveg mézzel ki tudta fejezni, hogy mennyire örvendett a Tolnai család csíkzsögödi látogatásának. De megtudhattuk azt is, hogy a Szőcs Gézával való első találkozása egy „szőrös házzal” áll összefüggésben.

Tolnai Ottó rajongással beszélt a bő kétórás beszélgetés során a képzőművészetről, azon belül is főként a festészetről, megtudhattuk, hogy Balthus a kedvenc festője, akivel amúgy kalandos úton sikerült végül találkoznia, de azt is, hogy ő „a festészetre fogadott”, vagyis kevéssé ismert festőkről is úgy ír, mint a legnagyobbakról, s ezáltal már számos szerbiai festőt sikerült Budapesten is megismertetnie.

Elhangzott továbbá az is, hogy miért került be avantgárd költőként a köztudatba. „Leírtam azt a szót, hogy csicsóka. Azt hitték, ez egy modern szó” – avatott be, hozzátéve, a „sót lőttek a fenekünkbe” képet is forradalmiként értelmezték, pedig szó szerint kell érteni. „Úgy döntöttem, kiveszem az Istent, a hazát a költészetből, és beteszek egy karfiolt” – fogalmazta meg Tolnai Ottó, aki néhány vers felolvasásával is illusztrálta, milyen egy „nem költői költő”.