– A Valahol Európában és A kétbalkezes varázsló után a Légy jó mindhalálig immár a harmadik gyerekszereplős musical, amit Kolozsváron rendezett. Mennyire tudatos ez a választás, mennyire tekinthető összefüggő projektnek?

– Sosem fogalmaztam meg magamnak, hogy ez egy projektet alkot, de valójában igen. Számomra az a természetes, ha egy rendezőt a színpadon, a színházban is ugyanaz érdekli, ami a mindennapi életben. Jómagam gyakorló családapa vagyok, három lányom van. Az utóbbi időben olyan témakörök érdekelnek, amelyek a neveléssel, a gyerekekkel való bánásmóddal, életútjukkal kapcsolatosak. A kolozsvári magyar színházzal való tárgyalás során, amikor Tompa Gábor igazgatóval beszélgettem, több javaslatot is tettem arra, hogy ebben az évben mit rendeznék, ezek között szerepelt a Légy jó mindhalálig is. Gábor erre „csapott le\".

Különben úgy hozza az élet, hogy gyerekekkel dolgozom. A Valahol Európában 35 kisdiákot vonultatott fel, a Légy jó mindhalálig 29-et. Valahol mindenik előadás a gyermeki lét, a felnőtté válás kérdéskörét boncolgatja, ebben az értelemben – szerintem ösztönösen – ez egy projektsorozat. Érdekes bája, fintora az életnek, hogy nyolc évig voltam egy alternatív színház, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója, és pályafutásom elején a színházi nyelv megújítását célzó, ezért díjazott előadásokat rendeztem. Kolozsváron többnyire hagyományos darabokat, operettet, szilveszteri előadást állítottam színpadra. Ugyanebben a periódusban Sopronban Caragialét, Békéscsabán a Bernarda Alba házát rendeztem, amely színházi különdíjas előadás. Kolozsváron úgy alakul, hogy mind az operában, mind a színházban közönségbarát, közönségorientáltabb előadásokat készítek.

– A Légy jó mindhalálig témájánál és műfajánál (musical) fogva úgymond „közönségsikerre utazik\". Mivel sokféle nézői igényt akar kielégíteni, nem áll fenn annak a veszélye, hogy közben csorbul az előadás művészi értéke?

– Nem hiszek ebben. Azt gondolom, hogy csak kétfajta, jó és rossz előadás létezik. Egy abszurd darab, egy opera ugyanúgy tud értéktelen, egy gyerekelőadás művészi értelemben értékes lenni. Abban a színházban hiszek, amely egyszerre szól a közönségnek, ugyanakkor szakmai és művészi igényeknek is megfelel. Nem hiszek abban, hogy az a művészi, amit kevesen értenek. A Kolozsváron rendezett A kétbalkezes varázsló című előadásom bizonyíték arra, hogy lehet különböző rétegeket is megszólítani. A kisgyerek első, primér olvasatát kapja a mesének, a kamaszok már másfajta dolgokat is észrevesznek, akár mélyen érintve érzik magukat.

Ugyanakkor a befogadói attitűd is számít: minél tapasztaltabb az ember – élettapasztalata vagy színházi tapasztalata okán – annál mélyebb rétegeit bontja ki egy előadásnak. És ha az úgy van strukturálva, mint például egy hagyma, melynek rendre lehet lebontani a héját, akkor sikertörténet. Ebben a fajta színházban hiszek. Számomra fontos, hogy a közönségnek készítem az előadást, nem két-három titkos beavatottnak, kritikusnak vagy újságírónak. És érdemes megnézni az utóbbi időszak román vagy magyar színházi palettáját. Konkrét példának itt van az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsi, mely a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az egyik legtöbbet játszott előadás. Érthetetlen? Azt gondolom, teljesen érthető mindenki számára, kulturális előképzettségtől, kortól függetlenül. Nem hiszek abban, hogy attól művészi a színház, hogy kevesen értik.

– Azt nyilatkozta, hogy a mostani előadását egyfajta „felkiáltásnak\" szánja. Mit értett ezen?

– Megint csak a saját életemből hozom a példát: a nyolcadikos lányomnál azt tapasztalom, esélye sincs gyerekként élni. Folyamatosan olyan elvárásoknak kell megfelelnie, mint a felnőtteknek. A környezete azt sugallja: most jön a felvételi 9. osztályba, ahova feltétlenül be kell jutnia, mindenki román, matek magánórára járatja a gyerekét, de közben jó, ha sportol is, nyelveket tanul, stb. Egy mai átlagos gyerek agyon van nyomorítva, nem heti 40, hanem 50 órája van. Ez eszméletlen. Hol van a gyerekkora? Ezt is megpróbálja elmondani ez az előadás. Egyfajta – kicsit óvatosan ejtem ki a szót – kritikája is a mai oktatási rendszernek.

Érdekes módon ez ugyanúgy érvényes volt Nyilas Misiék idejében, erre pedig a Móricz művéből készült musical picit ráerősített, de ma is érvényes. Ezek a gyerekek nem az esélytelenek nyugalmával, hiábavalóságával tiltakoznak, hanem pont, mint egy mai gyerek, aki kiáll, és azt mondja: ez nekem nem jó! A szemébe néz a felnőttnek: ez így nem jó! Ebben az értelemben az előadás valóban felkiáltás, de nem kétségbeesett, nem erőtlen, gyámoltalan. Hanem kimondja: értsétek meg, nekem ezzel tele a hócipőm!

Nyilas Misi szemszögéből a felnőtté válás folyamatát ábrázolja a darab, amely tulajdonképpen egyfajta kritika is. Egy vidéki gyerek bekerül a debreceni nagyvárosba, és hoz otthonról egy csodálatos értékrendet, hogy az adott szónak súlya van, azért felelősséget vállalsz, őszintén, igazat kell mondani. Ezek az értékek mintha pejoratív mellékzöngét kapnának, ez ma már szinte szégyen. Érthetetlen módon az, aki ma nem „descurcăreţ\" – és tudatosan használom ezt a román kifejezést –, az „lúzer\". Mintha nem ezen a világon lenne.

Ha felállsz a buszon, és átadod a helyedet egy idősebbnek, a mai fiatalok közül nagyon sokan rád csodálkoznak. Ez a könyöklő, mindenáron önmagát megvalósítani akaró társadalom tele van egy csomó elvárással a gyerekekkel és az életformával szemben is. Ezt a „mindenekfölött megvalósítani önmagamat\"- és „lesajnálok mindent a környezetemben\"-szerű attitűdöt eredményezi. Ez ellen felkiáltás az előadás, hogy ébresztő! A kis Nyilas Misi bekerül ebbe a világba, mely tulajdonképpen megfojtja. A móriczi regényben van egy kis feloldás a végén, és az eredeti musical is tesz egy próbát ebbe az irányba. A mi előadásunkban viszont nincs „feloldozás\". Ébresztő!

–Az előadás elkészítése, a munkafolyamat is elvárásokat állít a gyerekekkel szemben. Mennyire más gyerekszereplőkkel dolgozni, mint hivatásos színészekkel?

– Nyilván más. A gyerekek tisztábbak, őszintébbek, mint a felnőttek, természetesen rakoncátlanabbak is. Nincs meg az a szakmai tapasztalatuk, mint egy színésznek, ezért náluk az érési folyamat hosszabb. Az, hogy egy jelenet kialakuljon, és hitelesen hozzon egy lelkiállapotot, hosszabb folyamat. Az énektanulás nagyon rövid, a táncok, koreográfiák – melyek más képességeket feltételeznek – hosszabbak. Ilyen értelemben picivel több türelem kell a gyerekekhez.

A találkozás nagyon érdekes, amikor gyerekek és felnőttek együtt vannak a színpadon. A próbafolyamat elején külön dolgoztam a gyerekekkel, később találkoztak a színészekkel. De az is érdekes momentum, amikor a színész felfedezi, hogy: kicsi, pöttöm, de hoppá, egészen jól létezik a színpadon. Van véleménye, egyénisége, és azt nem szégyelli megmutatni. Azt gondolom, hogy a gyerekekkel való bánásmód lényege, hogy partnerként, egyenrangú társként kezeld őket. Ettől függetlenül megmarad egy felnőtt-gyerek, rendező-színész viszony, de érzi, hogy egyenrangú társ, ugyanúgy jogai, de kötelezettségei is vannak. Vagy fordítva. És fontos, hogy miközben vele szemben is támasztanak elvárásokat, neki is lehetnek elvárásai.

A próbafolyamat első két hetében bemelegítő tréningeket tartottunk, ahol rengeteg csoportkohéziós és önismereti foglalkozás, beszédtechnika, koncentrációskészség-fejlesztés, játékos nyelvtrükk zajlott, melyek beszélgetésekkel zárultak. Ilyenkor a gyerekekben azt szoktam tudatosítani, amit Nyilas Misi is mond: a szavaknak súlya van. A te döntésed, ezért vállalj érte felelősséget! Amikor elkezdi érezni, hogy van egyfajta szabadság, amit megkap, de annak súlya van, elkezd másként gondolkodni, létezni. És hogyha sikerül csapattá kovácsolni őket, az olyan, mintha „együtt húznák a szekeret\".

Az első két hét után volt egy lezáró beszélgetés, és megkérdeztem, miért jöttek, mit szeretnének a próbafolyamattól, az előadástól. És 90 százalékuk azt mondta, azt szeretné, hogy csapatként működjenek. Megvannak a maga nehézségei is a gyerekekkel való munkának, néha jó idegrendszer kell hozzá, néha meg jó torok, de közben olyan élményeket ad – egyszerre lemerít, ugyanakkor feltölt –, amelyeket máshol nem talál meg az ember. Sokszor megtörtént, hogy azt mondta egy-egy színész: bejöttem próbára, hogy kapjak egy kis energiát.

– A korábbi két előadás közönségsiker volt, a Valahol Európában szakmai elismerést is hozott, megkapta a legjobb gyerekelőadásnak járó díjat. Mit vár a Légy jó mindhaláligtól hosszabb távon?

– Mivel rengeteg munka van mögötte, ügyes, tehetséges gyerekek és jó hozzáállású, profi színészek vannak a produkcióban, minden esélye megvan, hogy hosszú életű, sikeres legyen, és szakmailag is megállja a helyét. Azt szokták mondani, ha egy előadásba gyereket vagy állatot viszel be, az már félsiker. Ne attól legyen sikeres az előadás, mert gyerekek szerepelnek benne, hanem attól, hogy ezek a gyerekek milyen profin léteznek a színpadon, milyen erős helyzeteket tudnak teremteni. Ha már említettük az előző két előadást, azoknak az erőssége nemcsak az volt, hogy gyerekszereplősek voltak. Ha csak az lett volna, a Valahol Európában megért volna 3-4 telt házas előadást. 23-szor adták elő, ami annak köszönhető, hogy a híre közben messze eljutott. A mostani előadás amiatt is jó, hogy a gyerekek feszesen és őszintén tudnak megteremteni különböző hangulatokat.