Arany Jánosról, illetve a népnemzeti iskoláról beszélve mindenki ehhez az emlékbeszédhez tért (és tér ma is) vissza: azok is, akik elfogadták egyes tételeit (például Babits, Kosztolányi vagy Márai), és azok is, akik teljesen elvetették azokat (például Ady).

Kritikatörténész legyen a talpán, aki meg tudja magyarázni ennek az „egyszerű\" emlékbeszédnek az óriási hatását (az „egyszerű\" jelzőn azt értem, hogy az olyan „baráti\" sóhajok sem hiányoznak a szövegből, mint például: „Oh elhunyt, sokat szenvedett barátom, mintha most is előttem állanál, mintha most is látnám komoly, szomorú arcodat\".)!

(Nem kritikatörténeti) magyarázatként persze föl lehetne hozni, hogy a budapesti egyetem tanáraként Gyulai (illetve utódja-tanítványa, Riedl Frigyes) irodalomtanárok generációit nevelte föl, akik aztán továbbadták a tanultakat; másrészt az is igaz, hogy a „Deáki tett\" nyomán megerősödő dualista Magyarországnak tökéletesen megfelelt a Gyulai által fölállított tételsor a kor vezéreszméjének, a „nemzetiségnek\" Arany eposzaiban olvasható irodalmi lecsapódásáról (ezért írhatta aztán Ady 1913-ban, a Kétféle velszi bárdokban, hogy „Egy emberöltőn folyt a dáridó / S ékes meséje Toldi hűségének, / Soha egy riasztó, becsületes, / Egy szabadító vagy keserü ének\"). Mondom, mindez mind igaz, de az azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy ha ma, a XXI. század elején a „ballada Shakespeare\"-jéről beszélünk, még mindig Gyulaitól vesszük kölcsön a szavakat! Lássuk tehát a legfontosabb Gyulai-tételeket, amelyeket nem lehet megkerülni, ha Aranyról akarunk beszélni:

1. „[Arany] költészete nemzeti typusunkat fejezi ki, minden jegy rajta egyszersmind fajáé, hű tükre Magyarországnak\";
2. „...egészen epikusnak született s maga sem akart más lenni. Az ifjúság húrja, a leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján\";
3. „Arany lyrai költeményeinek legfőbb ereje balladáiban nyilatkozik meg. Ebben Arany éppen olyan erős, mint Petőfi a dalban. Újabb lyrai költészetünkben leginkább csak kettőre lehetünk valóban büszkék: Petőfi dalaira és Arany balladáira\".

Nos több mint egy emberöltőn át tényleg mindenki a fenti tételeket ismételgette; van azonban egy tétel a Gyulai-szövegben, ami talán kiemelt figyelmet érdemelt volna (és érdemelne ma is): Arany nyelvéről értekezve Gyulai többek közt a következőket írja: „Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, amint az élő nyelv szokott; oly viszonyba helyezi a szókat, mely a nyelvtan szoros és száraz logikája szerint talán gáncsolandónak tetszik, de nem a nyelv szelleme szerint s éppen ezért hathatósabban fejezi ki a képzelem mozgását, a fölindulás hevét, a szenvedély erőszakát\".

Tudjuk, hogy az Arany-költészetben rejlő nyelvi lehetőségekről értekezve Szili József például külön könyvet írt az Arany-líra posztmodernségéről, de talán nem lenne érdektelen más szempontok alapján is újraolvasni az Arany-életművet! Ki tudja, még mi minden rejtőzhet ebben a kincsesbányában, amit se Gyulai, se senki nem vett még észre?! Nem akarok komolytalannak tűnni, de ha én marslakó lennék, és a magyaroknak szeretnék üzenni, kizárólag Arany-verseket használnék erre a célra! Hátborzongató belegondolni, hogy talán Valakik ezt már meg is tették...

Lövétei Lázár László