– Az utóbbi években a helyi sajtó folyamatosan tudósít borsi közösségi eseményekről, de ha nem tévedek, régebben sem arról volt a község híres, hogy tétlenül várták volna a sült galambot. Bajgyik Baranyi Emma mikor került „táncközelbe”?

– Tizenegy éves voltam, amikor a szüreti bálra készülődve kisebb lányokat kerestek, akik a szőlőskosarakkal vonultak a szüreti menetben. Hogy, hogy nem, engem kifelejtettek a válogatásnál, amit szörnyű tragédiaként éltem meg: szüleimnek és nagyszüleimnek napokon át kellett hallgatniuk a hisztizéseimet, hogy én is részt akarok venni a szüreti bálon. Végül nagyapám megígérte, hogy a következő évben mindenképpen benne leszek a műsorban. Úgy is lett, sőt máris mint táncos szerepeltem, a nálunk lecsónak nevezett magyar táncegyvelegben, majd pedig állandó jelleggel kezdtem táncolni Kiss Évának, a Nagyvárad Táncegyüttes programszervezőjének az irányítása alatt.

1996-ig tanított bennünket, akkor kerestük meg Makai Zoltán nagyváradi néptáncost, ő indította el a Galagonya együttesünket, majd átküldött minket Miklós János táncoshoz, és vele kezdtünk el dolgozni. Először a Szatmár megyei Hadadra mentünk tánctáborba, jött a Háromszék Táncegyüttes is, és először szatmári néptáncot kezdtünk tanulni. 2005-ig még én is táncoltam az együttesben. Bejártam az iskolába gyerekekkel foglalkozni, 2004-ben a tanáriban egy beszélgetés során merült fel, hogy meg kellene alakítani a Galagonya gyermekcsoportját.

– Addig milyen korúak vettek részt a Galagonya munkájában?

– Tizenhattól húsz-huszonkét éves korig, de 2004-ben megalakult a gyerekcsoport, hatéves kortól – volt egy ötéves is, az egyik táncos öccse – tizenhárom-tizennégy évesig. Engem kértek fel a csoport vezetésére, és büszkén mondhatom, hogy úgy látszik, szeretik, ahogy dolgozom velük, mert vannak olyanok, akiknek már át kellene menniük a nagyok csoportjába, de még nem akaródzik nekik. Igaz, igyekszem nem kizárólag táncra oktatni őket, legutóbb például egy lovastanyára mentünk, elbűvölte őket. Van egy segítőm, Forgács Zsombor, ő sátorozni viszi a gyerekeket – például Hegyközszentmiklósra, ahol strandolhatnak is. Szerencsére nincs soha fegyelmi probléma, mert jól „be vannak tanítva”.

– Tetszik nekem az ötlet, hogy nem ragadnak le csak a néptáncnál, hanem egyéb programokkal is igyekeznek lekötni a gyerekeket és a nagyobbakat is.

– Én valójában az egész község igényét figyelembe vevő programszervező vagyok, számomra ez a természetes. 1998 óta lettem a helyi Midesz vezetője, de egyházi kórustag is vagyok, és Opre Zsuzsával együtt a legkülönbözőbb programokat szervezzük. A Föld napján például kimentünk az erdőbe, összeszedtük a szemetet és akkor határoztuk el, hogy a polgármesterünket is bevonva kukákat állítunk fel a községben. Így is lett, megrendeltük, és amikor megérkeztek, együtt ástuk meg a gödröket a felállításukhoz. Büszkék is vagyunk a piros kukáinkra.

Jelenleg már szervezzük a szeptember második felében tartandó káposztafesztivált, készülünk a szüreti bálra, illetve a Borsi Napokra.  Az idén lesz a 10. káposztafesztivál, amit eleve úgy indítottunk, hogy más legyen, mint a falunap. Borson nagy hagyománya van a káposztatermesztésnek, a fesztiválon pedig a családias főzőverseny viszi a prímet. Civil csapatok versenyeznek egymással, például a presbitérium csapata, a nőszövetségé, a Galagonyáé és ez az együttlét mindenkire nagyon jó hatással van. Tulajdonképpen akkor vannak igazán együtt az emberek, a csapatoknak van saját formaruhájuk, vicces bemutatkozó szövegeket adnak elő, a csapatok külön benyílókban főznek, ki van írva a csapat neve, díszletként kabriókat, szekereket hoznak, egyszóval nagyon jó a hangulat. A felkészítésben a tanárok és tanítónők segítenek, sok jó ötlettel szolgálnak.

Van egy vezérelvünk: nem akarjuk felhígítani a rendezvényt, nem hívunk sztárvendégeket, a helyiek közreműködésére számítunk. Igaz, hogy tavaly Kolozsvárról jött az Operettissimo együttes, minden korosztályt szórakoztattak. A fesztiválon lehet lovagolni, szalmabábukat készíteni, ugyancsak szalmából ülőalkalmatosságokat, a gyerekeknek szalmakuckókat, amelyeket a végén szét lehet verni. Különböző népi játékokat lehet játszani és nem utolsósorban az evés közben elfogyasztott pár sör hatására a helyiek nótázásba fognak. Nagyon kellemes, családias a hangulat, mert a hétköznapokban – tulajdonképpen nem is tudom, miért – a borsiak távolságtartóbbak. Kicsit másak, mint a szentjánosiak vagy a nagy- és kisszántóiak: végzi mindenki a maga dolgát.

– A községhez tartozó említett falvakban, Szent­já­noson, Nagyszántón és Kisszántón nem szeretik a néptáncot, a népi közösségi foglalkozásokat?

– Van kezdeményezés tánccsoportra, de nem tartják túl fontosnak. Csak Kisszántón, ők ragaszkodnak a hagyományos néptánchoz, örülni kell neki. Őket is tanítom, arra, amit kérnek. Borson, az iskolában, az órarendben van a néptáncóra az előkészítő osztályosoknak és az elsősöknek. Átjár hozzánk táncolni Keresztesről egy fiúcska, de Biharról, Nagyváradról, Szenjánosról is, ahol szintén van csoport és Kisszántóról is van, aki a mi csoportunkat választotta.

– Arról még nem beszéltünk, hogy milyen a hagyományos borsi tánc.

– És nem is fogunk, mivel nincs. Bármennyire is furcsa, sajátos borsi tánc nem létezik. Szilágysági, mezőségi, kalotaszegi, szatmári magyar, illetve esetleg bihari román néptáncokat táncolunk. 2007-ben volt egy határ menti néptánctábor, én voltam a főszervező, még kétszer megszerveztük, az idén inkább mi megyünk Érmihályfalvára, Semjénbe, Diószegre, Nagyváradra, Pécskára.

– A néptáncon túli egyéb terveik?

– A kórustagokkal például közös kirándulást, szalonnasütést szervezünk, együtt voltunk a kisszántói lovastanyán, nagyon kellemes volt. Együttlétünk érdekessége, hogy a telefonokat kivontuk egy napra a forgalomból, mindenki kibírta. Tíz éve szervezzük folyamatosan a Galagonya-karácsonyt: délelőtt a gyerekek foglalkozása a fontos, mézeskalácsot készítenek, díszeket a fára, kalácsot sütünk, délután van a műsor, ahol fellépnek a táncosok, majd közösen teáznak és kalácsot fogyasztanak, a végén pedig megajándékozzák egymást egy-egy kis figyelmességgel, meglepetéssel.

A legtöbb szülővel nagyon jó a kapcsolatunk, nemcsak a helyi rendezvényeken vesznek részt, de amikor nemrég voltunk Füzesgyarmaton, aki akart, jöhetett velünk a nagy busszal. S ha esetleg az iskolában vagy a tánccsoportban szükséges, számíthatunk a szülők segítségére. De ahogy már mondtam, a borsiak nem túlságosan barátkozók, azt hiszem, ez a városiasodás hatása. A kisszántói szüreti bálon például körülbelül 200-an vannak, nálunk 100-an. Tizenöt éve Keresztesről vagy harmincan jöttek a mi szüreti bálunkra, Borson akkor még háromszázan voltak jelen. Szentjánoson is ugyanez a folyamat történik.

A fesztiválokra egyre többen jönnek, azok viszont kezdik elveszíteni a helyi jellegüket, és uniformizálódnak. Négy-öt éve ugyanazok az emberek, egy szűk réteg vesz részt a helyi eseményeken, de még a mindennapi szokások is különböznek utcák szerint. A Püspöki felé eső részen délután kiülnek a kisszékre, a gyerekek kint játszanak az utcán, ahol mi lakunk, a községközpontban, ott ez már nem dívik. A Galagonya utánpótlása sem túl könnyű, újak alig jönnek, azt hiszik, hogy a tánccsoportban egy egészen más világ van. Pedig az óvodába is igyekszünk elmenni, hogy ismerjék meg a csoport szellemiségét.

– A megyében milyen együttesekkel van szorosabb kapcsolatuk?

– Elsősorban a váradi Csillagocskával, de a micskei, mihályfalvi csapattal is, tőlük például kértünk kölcsön ruhákat. De jött hozzánk László Csabának, a Nagyvárad Táncegyüttes tagjának a Pipacsok nevű csoportja és fellépett a Háromszék népi együttes is.

– Tudom, hogy van egy iskolás kisfia. Ő is galagonyás?

– Nem, Boti, aki nyolcéves, ték­vándózik, a korosztályában kifejezetten jó eredménnyel, és együtt edzenek a férjemmel, aki most a budapesti világkupaversenyre készül. S hogy magamról se feledkezzem meg: ha esetleg az elmondottak alapján úgy tűnne, tétlenül üldögélek naphosszat, hogy be ne rozsdásodjanak az ízületeim, és az izmaim se lankadjanak, zumbázni járok felélénkülésképp.