A házasságban előforduló konfliktusok gyakorisága – és annak változása – nem az együtt töltött idő hosszától függ a Journal of Family Issues havilapban nemrégiben közölt tanulmány szerint. A Florida Állami Egyetem kutatói arra a következtetésre jutottak, e tekintetben a párkapcsolat jellege a döntő, és négyféle házasságtípus különböztethető meg: ellenséges, lobbanékony, elkerülő és támogató – olvasható a Hvg.hu-n.

Tradicionális „szerepiránytűk”

A kevés konfliktusról beszámoló párok nagy többségére (54 százalékára) az a jellemző, hogy közösen döntenek a különféle kérdésekben, és a kapcsolatukkal elégedettnek mutatkoznak. Hisznek a tradicionális, egész életre szóló házasságban, a válás is ritka náluk. A csekély számú konfliktust megélő párok másik csoportja (6 százalék) az elkerülő kategóriába sorolható. Ezeket a házasságokat jellemzően csak a tradicionális „szerepiránytűk” tartják együtt, a hagyományos nemi szerepek jellemzik. A férj általában nem vesz részt a háztartási munkákban, a felek kevésbé elkötelezettek a másik iránt, nem tesznek erőfeszítéseket a kapcsolat építéséért – itt is ritka a válás. A házasságok 20 százaléka bizonyul lobbanékonynak, magas konfliktus- és közepes vagy magas boldogságszinttel. A maradék 20 százalékban pedig a felek egymás iránt ellenségesnek mondhatók, és nagyon valószínű a válás.

Változnak a párválasztási kritériumok

Az évek során változnak a párválasztási kritériumaink: sokan exeik nagy részével „szóba se állnának” későbbi szemléletmódjuk, megváltozott értékrendjük alapján. Amikor még kiforratlan a személyiség, akkor a választás is olyan. Az útkeresés során tanuljuk meg, kik vagyunk, ki illik hozzánk. Amikor megkérünk valakit, képzelje el az összes korábbi partnerét, udvarlóját vagy plátói szerelmét egy csokorban, általában viccesnek vagy kínosnak találja az ötletet. Nehezen tudja elképzelni, hogy hasonlóságot vagy összeillést fedezzen fel a korábbi partnerekben, pedig egyvalami közös az összesben: hogy hozzá köthetők.

Réges-régi választásainkat idegennek érezzük magunktól, mert saját magunkat sem tudjuk elfogadni korábbi döntéseinkkel, külsőnkkel: „de ciki, hogy ilyen ruhákban jártam”, vagy „kínos, hogy odavoltam egy ilyen pasiért”, stb. Pedig teljesen természetes útkeresés zajlott le az évek során: magunkra próbálgattunk jelmezeket, szerepeket, és belekóstoltunk, hogy milyenné válunk különböző partnerek mellett. A párkapcsolatot nagymértékben meghatározza ugyanis, hogy mit gondolunk magunkról: vannak építő és romboló kapcsolatok is. Az előbbiek által többnek, az utóbbiak mentén kevesebbnek érezzük magunkat, mint azokat megelőzően. Az, hogy aztán melyiknél állapodunk meg, függ a családi, szülői mintáktól is, illetve az önmagunkról kialakított kép alapján változhat.

Legfontosabb az elfogadás

Természetes folyamat, hogy egy párkapcsolatban összecsiszolódunk, alakulunk egymáshoz. De mennyi változás egészséges? Hogyan képviselhetjük magunkat egy domináns partnerrel szemben? Almási Kitti pszichológus úgy fogalmaz, hogy az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb építőköve az elfogadás. Amennyiben ez nincs meg, vagy nem elégséges, sok konfliktussal kell szembenéznünk. A problémát főként az okozza, hogy a legtöbben nem fogadják el, ha egy kapcsolat kudarcra van ítélve, ha azon alapszik, hogy a másikat meg akarjuk változtatni.

Hiszen mit is jelent ez? Azt, hogy valójában nem az adott személyhez kapcsolódunk, nem arra vagyunk kíváncsiak, ő milyen ember, hanem egy általunk elképzelt képhez szeretnénk igazítani valakit, aki épp alkalmasnak tűnik a szerepre. Természetesen azzal, hogy összekerülünk valakivel, elkezdünk összecsiszolódni, kötődni, önmagában sok folyamatot indítunk el mindkét oldalon. A másikban rejlő rengeteg lehetőség közül bizonyosakat felerősítünk, más jellemzőket pedig háttérbe szorítunk azzal, ahogyan hatunk egymásra.

Az egymásra hatások sorozatában előtérbe kerülnek azok a részek, amelyekhez a másik kapcsolódni képes, és ezáltal az addigi ismerősök szempontjából nézve úgy tűnhet, hogy egy ember teljesen megváltozhat a másik miatt – pedig valójában csak kissé átrendeződött, hogy több ponton kapcsolódhasson a párjához. Amennyiben túl sok minden kerül háttérbe abból, ami addig meghatározó volt, azt nehezen fogadja a környezet. Ilyen például, amikor egy addig aktív életet élő ember teljesen begubózik az új párkapcsolat hatására: mások szemében szinte idegenné válik, és akár haragszanak is emiatt az illetőre vagy új partnerére. Ezt a feszültséget aztán a személy nem viseli jól, úgy érzi, elveszíti önmagát és az addigi kapcsolatait, és ezért visszakozik, hadakozik azért, hogy visszarendeződhessenek korábbi szokásai. Mivel a partner így azt hiheti, hogy mások fontosabbak, mint ő, komoly harc indulhat el.